Érzelmi páncélosok meglebbentett lélek függönyei, épp csak annyira, mint egy tünékeny pillanat, hirtelen átsuhanása, mintha megmozdult volna. Épp csak, mintha…
A leejtett apró morzsa szinte láthatatlan, lehajolsz érte, és reményt ébreszt benned, ahonnan morzsa hull, ott kenyér is lehet. Kíváncsiságod, legyőzi a józan eszed. Neki indulsz a „hegy” felfedezésének.
S bár elméddel tudva tudod, hogy ha nincs elvárás nincs csalódás sem, azért a szívedben reménykedsz, hogy talán most ez a reményteli aprómorzsa, mélyebb kibontogatása, új izgalmakat és új felderítéseket rejtegethet.
Baktatsz hát szépen felfelé, a lélek kiismerésének keskeny ösvényén. Lassan haladsz, néha elkeserít az erőltetett menet, már-már azt gondolod, jobb volna feladnod, de hajt valami megmagyarázhatatlan az ismeretlen, vágyaid szerint megismerhető felé.
Megtorpansz, nekirugaszkodsz újra és újra. A hosszan tartó, lélekfüggöny lebegtetés, lassan már unalommá generált varázstöréshez vezet, de munkálkodik benned, hogy látni akarsz. Akarod látni a másikat, meztelen lélekkel. Elég volt a lebegésből, landolni szeretnél. Nem kíváncsiság ez, ami motivál, ez már az egód, hogy megkapd, amit akarsz.
Túl régóta tart ez a fejtegetősdi, túl sok energiád van már benne, s túl kevés a megtérülés. Izgalmas játéknak indult valamikor, a másik felfedezése, meglebbentem magam, majd gyorsan el is takarom, az az igazi húzd meg ereszd meg. Harc ez már férfi és nő között, a lelkek csatája.
Felsejlik benned, hogy nem éri meg, hát hagyod, de ő nem hagyja. Amikor elengeded, mindig előkerül, nem bírja elviselni, hogy figyelem vesztetté vált. Hát lebbent egy újat újra, mindig épp csak egy morzsát. Annyit, hogy felkapd rá a fejed, nini, hát-ilyen is tud lenni? Lelki mézesmadzag, valójában csak egy szálacska, de többnyire hatásos fegyver.
Figyelemrabló, megérzi téren és időn át a közeledő game over szagát, és rögvest csellel él. Birtokolni akarja az odaadásod, a csodálatod, nem osztozkodik senkivel, bár nem kell neki, amit adsz. Turkál a női lelkek svédasztalán, ebből is csíp egy picit, abból is, de valójában nem is éhes, csak a szeme kívánja. Élteti a hódolat, ez az ő egója, ez a mese már róla szól.
Fáradsz, kifárasztanak, csak mégy tovább felfelé a hegyednek elszántan, mint egy kos. Túl késő a visszaforduláshoz, s túl nagy a hátha kísértő gondolata, hátha még is van ott valami, ott fent a hegyen, valami, amit elképzeltél. Soha nem bocsátanád meg magadnak, ha nem mennél végig az úton, ha feladnád, pedig lehet bölcsebb és kíméletesebb volna.
S lassan felérsz, izgatottan várod az eléd táruló látványt a magasból. S ahová a völgyben tiszta sebes patakot hidacskával, apró tornyos templomot harangszóval, sárga-fehér házikókat piros cseréppel, réteken nyiladozó tarka virágokat, legelésző nyájakat, futkározó gyerekeket képzeltél, ott csak kopár sziklák vannak.
S nem a sziklák eléd táruló látványával van bajod, hiszen ők is tudnak a maguk nemes egyszerűségükben szépek, lenni, hanem az elvárások bitang elásott kutyájának a csapdájával. Mert ekkora érzelmi sivárságra nem számítottál, egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni.
S lassan és nehezen leesik az a bizonyos, hogy az érzelmi páncél, a semmit takarta. S a leplezés nagy illuzionistái, remekül értenek ahhoz, hogy villantsanak valamit a semmi helyére, ez a tünékeny varázslat, ez a volt nincs.
Csalódtál, főleg magadban, hisz jelzett a józan eszed már előre, hagytad, hogy megmételyezzen a varázsló. Mentegetted magadban, hogy bizonyára oka van, hogy páncélt visel, védi magát, nem akar sebeket, de soha nem gondoltad volna, hogy a semmit rejtő cukormáz az, amit visel.
Pedig te is páncélos vagy a magad módján. Nem szórod már lélekgyöngyeid mindenki lába elé. Volt idő, amikor igen, gurultak a gyöngyök szerteszét. Most a bársony tokban laknak, néha kiválasztasz intuitív módon egy általad arra érdemest, és kéretlenül szórsz neki néhány gyöngyszemet. Olykor, rosszul méred fel, a Jelest. Mosdatlan mondatok, fésületlen szavak közepette, reccsen a gyöngy a sarok alatt, hogy a földporával legyen elegy. - Hej, az a lelkem volt! – Ja, bocs nem vettem észre.
S új varázslók jönnek, újra és újra, míg a gyöngy, gyöngy marad.
http://www.youtube.com/watch?v=nmDmpWnAbCM&NR=1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése