Hol a csizmám sarka koppanva, hol meztelen lábamon a puhabőr mokkaszín halktalan érinti a talajt a talpam alatt. Új környék, három hónapja lakom itt, szoktatom magam a már nem ismeretlenhez, de még nem ismerőshöz.
Rovom a séta köreimet, napról-napra, kialakult kis sétakör, nagy sétakör. Tesztelgetem magam, ha kikapcsolom az agyam és csak hagyom, hogy menjenek a lábaim, vajon haza visznek-e? A régi házban, hazavittek. Most vajon benne van-e már az út a lábamban? Még nem egészen. De, a környék kutyái már nem ugatnak meg.
S persze ezek az agyszellőztetésnek titulált séták, pont a legjobb alkalmak a gondolkozásra. S merengéseim alatt, annyi minden jön elő. Számvetések, életmérleg. Honnan indultam, hol tartok most, és merre vesz irányt utam?
Óhatatlanul előkerülnek múltam szereplői. Szomorú vasárnapok, széltől kitekert selyemsálai a fák ágai között, ők a jeltelen szereplők. Ha felnézek, látom őket, megtépázva, megkopva, elázva, az enyészeté lesznek előbb-utóbb. Halovány foltjai ők a múltnak. Számlálhatatlanok.
A múlt rányalt bélyegei a jelen utazótáskájára, ők a jelesek. Emlékeztetnek, hogy itt is jártál, ezt is láttad, ezt is ismered, ezt is érezted. Az ő életüknek, ha perifériásan is, de a része vagyok. Keresnek, hívnak, érdeklődnek, védenek és óvnak. Számolhatóak.
Vannak a hitelesek, őket tisztelem. Kevesen vannak, de legalább ismerhetem őket. Becsesek számomra, mert kiváltságosnak érzem magam általuk, hogy igaz, de egyben esendő emberek barátságát bírhatom. Akik elfogadják saját valójukat, beismerik hibáikat, hogy igen én is, néha velem is, akik megélik és merik vállalni az érzéseiket, és túl tudnak lépni a saját árnyékukon. Tanítóim ők.
S vannak a „mesterek” egy-kettő, éppen amikor. Az eleje nem volt, vége nem lesz, közepe barátságaim. Folytatásos élet tele-regények. Ők a legnagyobb tanítóim, mert általuk tanulom elfogadni a megmagyarázhatatlant. Nem különösebben erényekben bővelkedők, jellemhibákkal tűzdelt személyiségek, mégis valami megmagyarázhatatlan kapocs van közöttünk. Különös emberi vonzalom, paradox energia. Elfogadni az ő révükön, hogy az élet misztérium, és hiába agyalgatok, minden erőm bevetve, nincs magyarázat, csak az elfogadás marad megoldásként, és egy különleges szeretet.
http://www.youtube.com/watch?v=xpZRpd--liE
2011. május 1., vasárnap
Csalódástan
Érzelmi páncélosok meglebbentett lélek függönyei, épp csak annyira, mint egy tünékeny pillanat, hirtelen átsuhanása, mintha megmozdult volna. Épp csak, mintha…
A leejtett apró morzsa szinte láthatatlan, lehajolsz érte, és reményt ébreszt benned, ahonnan morzsa hull, ott kenyér is lehet. Kíváncsiságod, legyőzi a józan eszed. Neki indulsz a „hegy” felfedezésének.
S bár elméddel tudva tudod, hogy ha nincs elvárás nincs csalódás sem, azért a szívedben reménykedsz, hogy talán most ez a reményteli aprómorzsa, mélyebb kibontogatása, új izgalmakat és új felderítéseket rejtegethet.
Baktatsz hát szépen felfelé, a lélek kiismerésének keskeny ösvényén. Lassan haladsz, néha elkeserít az erőltetett menet, már-már azt gondolod, jobb volna feladnod, de hajt valami megmagyarázhatatlan az ismeretlen, vágyaid szerint megismerhető felé.
Megtorpansz, nekirugaszkodsz újra és újra. A hosszan tartó, lélekfüggöny lebegtetés, lassan már unalommá generált varázstöréshez vezet, de munkálkodik benned, hogy látni akarsz. Akarod látni a másikat, meztelen lélekkel. Elég volt a lebegésből, landolni szeretnél. Nem kíváncsiság ez, ami motivál, ez már az egód, hogy megkapd, amit akarsz.
Túl régóta tart ez a fejtegetősdi, túl sok energiád van már benne, s túl kevés a megtérülés. Izgalmas játéknak indult valamikor, a másik felfedezése, meglebbentem magam, majd gyorsan el is takarom, az az igazi húzd meg ereszd meg. Harc ez már férfi és nő között, a lelkek csatája.
Felsejlik benned, hogy nem éri meg, hát hagyod, de ő nem hagyja. Amikor elengeded, mindig előkerül, nem bírja elviselni, hogy figyelem vesztetté vált. Hát lebbent egy újat újra, mindig épp csak egy morzsát. Annyit, hogy felkapd rá a fejed, nini, hát-ilyen is tud lenni? Lelki mézesmadzag, valójában csak egy szálacska, de többnyire hatásos fegyver.
Figyelemrabló, megérzi téren és időn át a közeledő game over szagát, és rögvest csellel él. Birtokolni akarja az odaadásod, a csodálatod, nem osztozkodik senkivel, bár nem kell neki, amit adsz. Turkál a női lelkek svédasztalán, ebből is csíp egy picit, abból is, de valójában nem is éhes, csak a szeme kívánja. Élteti a hódolat, ez az ő egója, ez a mese már róla szól.
Fáradsz, kifárasztanak, csak mégy tovább felfelé a hegyednek elszántan, mint egy kos. Túl késő a visszaforduláshoz, s túl nagy a hátha kísértő gondolata, hátha még is van ott valami, ott fent a hegyen, valami, amit elképzeltél. Soha nem bocsátanád meg magadnak, ha nem mennél végig az úton, ha feladnád, pedig lehet bölcsebb és kíméletesebb volna.
S lassan felérsz, izgatottan várod az eléd táruló látványt a magasból. S ahová a völgyben tiszta sebes patakot hidacskával, apró tornyos templomot harangszóval, sárga-fehér házikókat piros cseréppel, réteken nyiladozó tarka virágokat, legelésző nyájakat, futkározó gyerekeket képzeltél, ott csak kopár sziklák vannak.
S nem a sziklák eléd táruló látványával van bajod, hiszen ők is tudnak a maguk nemes egyszerűségükben szépek, lenni, hanem az elvárások bitang elásott kutyájának a csapdájával. Mert ekkora érzelmi sivárságra nem számítottál, egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni.
S lassan és nehezen leesik az a bizonyos, hogy az érzelmi páncél, a semmit takarta. S a leplezés nagy illuzionistái, remekül értenek ahhoz, hogy villantsanak valamit a semmi helyére, ez a tünékeny varázslat, ez a volt nincs.
Csalódtál, főleg magadban, hisz jelzett a józan eszed már előre, hagytad, hogy megmételyezzen a varázsló. Mentegetted magadban, hogy bizonyára oka van, hogy páncélt visel, védi magát, nem akar sebeket, de soha nem gondoltad volna, hogy a semmit rejtő cukormáz az, amit visel.
Pedig te is páncélos vagy a magad módján. Nem szórod már lélekgyöngyeid mindenki lába elé. Volt idő, amikor igen, gurultak a gyöngyök szerteszét. Most a bársony tokban laknak, néha kiválasztasz intuitív módon egy általad arra érdemest, és kéretlenül szórsz neki néhány gyöngyszemet. Olykor, rosszul méred fel, a Jelest. Mosdatlan mondatok, fésületlen szavak közepette, reccsen a gyöngy a sarok alatt, hogy a földporával legyen elegy. - Hej, az a lelkem volt! – Ja, bocs nem vettem észre.
S új varázslók jönnek, újra és újra, míg a gyöngy, gyöngy marad.
http://www.youtube.com/watch?v=nmDmpWnAbCM&NR=1
A leejtett apró morzsa szinte láthatatlan, lehajolsz érte, és reményt ébreszt benned, ahonnan morzsa hull, ott kenyér is lehet. Kíváncsiságod, legyőzi a józan eszed. Neki indulsz a „hegy” felfedezésének.
S bár elméddel tudva tudod, hogy ha nincs elvárás nincs csalódás sem, azért a szívedben reménykedsz, hogy talán most ez a reményteli aprómorzsa, mélyebb kibontogatása, új izgalmakat és új felderítéseket rejtegethet.
Baktatsz hát szépen felfelé, a lélek kiismerésének keskeny ösvényén. Lassan haladsz, néha elkeserít az erőltetett menet, már-már azt gondolod, jobb volna feladnod, de hajt valami megmagyarázhatatlan az ismeretlen, vágyaid szerint megismerhető felé.
Megtorpansz, nekirugaszkodsz újra és újra. A hosszan tartó, lélekfüggöny lebegtetés, lassan már unalommá generált varázstöréshez vezet, de munkálkodik benned, hogy látni akarsz. Akarod látni a másikat, meztelen lélekkel. Elég volt a lebegésből, landolni szeretnél. Nem kíváncsiság ez, ami motivál, ez már az egód, hogy megkapd, amit akarsz.
Túl régóta tart ez a fejtegetősdi, túl sok energiád van már benne, s túl kevés a megtérülés. Izgalmas játéknak indult valamikor, a másik felfedezése, meglebbentem magam, majd gyorsan el is takarom, az az igazi húzd meg ereszd meg. Harc ez már férfi és nő között, a lelkek csatája.
Felsejlik benned, hogy nem éri meg, hát hagyod, de ő nem hagyja. Amikor elengeded, mindig előkerül, nem bírja elviselni, hogy figyelem vesztetté vált. Hát lebbent egy újat újra, mindig épp csak egy morzsát. Annyit, hogy felkapd rá a fejed, nini, hát-ilyen is tud lenni? Lelki mézesmadzag, valójában csak egy szálacska, de többnyire hatásos fegyver.
Figyelemrabló, megérzi téren és időn át a közeledő game over szagát, és rögvest csellel él. Birtokolni akarja az odaadásod, a csodálatod, nem osztozkodik senkivel, bár nem kell neki, amit adsz. Turkál a női lelkek svédasztalán, ebből is csíp egy picit, abból is, de valójában nem is éhes, csak a szeme kívánja. Élteti a hódolat, ez az ő egója, ez a mese már róla szól.
Fáradsz, kifárasztanak, csak mégy tovább felfelé a hegyednek elszántan, mint egy kos. Túl késő a visszaforduláshoz, s túl nagy a hátha kísértő gondolata, hátha még is van ott valami, ott fent a hegyen, valami, amit elképzeltél. Soha nem bocsátanád meg magadnak, ha nem mennél végig az úton, ha feladnád, pedig lehet bölcsebb és kíméletesebb volna.
S lassan felérsz, izgatottan várod az eléd táruló látványt a magasból. S ahová a völgyben tiszta sebes patakot hidacskával, apró tornyos templomot harangszóval, sárga-fehér házikókat piros cseréppel, réteken nyiladozó tarka virágokat, legelésző nyájakat, futkározó gyerekeket képzeltél, ott csak kopár sziklák vannak.
S nem a sziklák eléd táruló látványával van bajod, hiszen ők is tudnak a maguk nemes egyszerűségükben szépek, lenni, hanem az elvárások bitang elásott kutyájának a csapdájával. Mert ekkora érzelmi sivárságra nem számítottál, egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni.
S lassan és nehezen leesik az a bizonyos, hogy az érzelmi páncél, a semmit takarta. S a leplezés nagy illuzionistái, remekül értenek ahhoz, hogy villantsanak valamit a semmi helyére, ez a tünékeny varázslat, ez a volt nincs.
Csalódtál, főleg magadban, hisz jelzett a józan eszed már előre, hagytad, hogy megmételyezzen a varázsló. Mentegetted magadban, hogy bizonyára oka van, hogy páncélt visel, védi magát, nem akar sebeket, de soha nem gondoltad volna, hogy a semmit rejtő cukormáz az, amit visel.
Pedig te is páncélos vagy a magad módján. Nem szórod már lélekgyöngyeid mindenki lába elé. Volt idő, amikor igen, gurultak a gyöngyök szerteszét. Most a bársony tokban laknak, néha kiválasztasz intuitív módon egy általad arra érdemest, és kéretlenül szórsz neki néhány gyöngyszemet. Olykor, rosszul méred fel, a Jelest. Mosdatlan mondatok, fésületlen szavak közepette, reccsen a gyöngy a sarok alatt, hogy a földporával legyen elegy. - Hej, az a lelkem volt! – Ja, bocs nem vettem észre.
S új varázslók jönnek, újra és újra, míg a gyöngy, gyöngy marad.
http://www.youtube.com/watch?v=nmDmpWnAbCM&NR=1
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)