Fotelodban, az asztalra felrakott keresztbetett lábakkal ülsz, magad elé révedsz mélán, az előtted heverő tárgyakat, a szemed befogja az érzékelés szintjén, de tudatodban, értelmüket vesztett alakzatokká állnak. A résnyire nyitott ablakodon beszűrődik szélhárfád csilingelése, a fémes dallamot érzékeli a füled.
Lebegsz ég és föld között, merengéseid messze járnak, csak azt veszed észre, hogy nem vagy jelen a valóság számára. Nagy ez a mélység és túl régóta időzöl benne. Kotorászol asszonyi lelked lomtárában, mire leesik, hogy messze vagy te az asszonyságtól, a kislány kiabál benned. Elveszett világok siratója. Tekered a szürkét, nyúzod magadban a tisztát, mondja, meg mi fáj jobban, a világ, vagy a veszteség? Egy pontot keresel, egyetlen pontot, s egyetlen választ –hol vesztél el?
Furcsa érzések kavarognak benned, utálod, hogy benned vannak most, birtokolnak, ha csak rövid ideig is, és uralkodnak rajtad. Régóta nem azt utálod, aki miatt vélten, vagy valósan most ilyen helyzetben vagy, nem őt siratod, ő egy ismerős idegen számodra már. A LEHETŐSÉG ELVESZTÉSE, a BUKÁS ami fáj, mert azt hitted, hogy SIKERÜLHET, ahogy akkor és ott komolyan gondoltad. A saját önbecsapásod csapdája, megbuktál szeretetből, melyről azt hitted jeles vagy. Dög egy érzés. És…nincsen ha, ha jobban szerettél volna, ha jobban ki tudtad volna fejezni, szerettél ennyi. Így tudtál szeretni, akkor és ott. S a tükör üres, ha belenézel.
Bolyongsz lelked labirintusában, keresed a kiutat, saját magadból. Annyira magadba gabalyodtál már, hogy azonosulsz: Semmi kétség, eltévedtem: ez a test nem az én testem, ez a vér nem az én vérem, magamét utol nem érem. Fárasztó már ez kergetőcske, ideje volna földet érni.
Felsejlik benned, hogy talán mások is, talán ő is, és ő is, érzett vagy érezhet így, hogy nem vagy egyedül ezzel az iszonyat teherrel, ami most nyom. Utálod ezt a MAGÁNY nevű társbérlőt, aki olyan, mint egy beköltöző lélek, nem hívtad és mégis jött, jól érzi magát nálad, tartósan idevackolt, mintha örökös haszonélvezeti jogát vette volna lelkednek. Röstelled a lakódat. Szégyelled az érzést, hogy ez neked fáj, ahogy időnként beléd döfi hideg pengéjét, valami fizikai kín szaggat belül.
Mennyire nehéz beismerned magadnak, hogy igen, fáj a magány, a testednek is fáj. Dideregtető ez a lélekfájás. magadba szállsz, kutakodsz, hogy miért is, hol is, mikor is? S, ráeszmélsz, hogy elveszett önmagad keresed, kutatod, amikor még egyedül is, nem fájtál. Lassan talán megérted, a magad titkát, amit hoztál a kezdetek óta, s mindvégig benned volt.
Kicsinek érzed magad, s akkor olvasol valami vigasztalót, valaki nagyról, aki emberként élte meg ezt a kínt, s már nem szégyenkezel annyira.
“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. (Pilinszky János)
S már nem is érzed magad annyira elveszettnek. Elfogadod a lakod, lassan már szeretni is tudod, hagyod, hogy átmenjen rajtad az érzés, elfogadod, de nem engeded, hogy a fájdalom tartósan fészket rakjon benned, felszabadulsz. Lassan hazaérsz, és jól érzed magad otthon, saját magadban.
