Kopogtatás

Először, az ajtók címet, gondoltam volna, e merengésemnek a világ dolgairól, de végül úgy gondoltam onnan indulok el, hogy jó helyen kopogtatok-e?

Közhelyes frázisok, és szavak, szívajtók, nyitogatások, kirekesztések, invitálások, kinek-kinek élete folyása szerint.

Figyelek. Vizsgálom a világot, másokat, és önmagam is. Megfigyeléseim következtetései valójában, nem túl érdekesek, a megoldások megvalósulása tekintetében.

De, konklúziók mégis magamnak.

Figyelem a saját érzéseimet, meddig lobognak viszonzás nélkül? Mennyire képes a feltétel nélküliségre?

Miért van az, hogy többnyire, nem azon az ajtón kopogtatok, ahol pont rám várnak. Miért van az, hogy a nálam kopogtatóknak, nincs kedvem ajtót nyitni? Miért nem akarom észrevenni a többi ajtót, mely tárulkozva hívogat, érdeklődve invitál? Miért csak az, azaz egy, zárt ajtó titka vonz, mely mélyére nem enged bepillantani, csak néha résnyire kiszűrődik egy halvány csalóka fény? A csalfa fény, igéző vonzása, a nyitott, tiszta átlátható lélekterekkel szemben.

Tükör volna, s ha igen mit mutat? Mi, az kép üzenete a saját lelkem számára?

Ha, a hasonló a hasonlót vonzza, elv alapján nézem, akkor, ha engem a csalóka, csalfa vonz, akkor én is magamban hordozom ezen kisugárzásokat?
Nézlek Téged, ajtónyitogató. Ide is benyitsz, oda is benyitsz, ez is nyitva van, az is nyitva van számodra, ide is beengednek, oda is beengednek. Talmi dicsfénye ez,” a számomra minden ajtó nyitva van, vagy megnyílik nekem”, érzésének. Mennyi ajtó, mennyi lélek, mennyi szív. Hogyan lehetséges, hogy egy nincs köztük, ahol tartósan jól érezné magát a lényed, és tanyát verne a lélek?

Ajtónyitogatással töltöd el, az életed. Egyik szívszoba sem bizonyul hosszútávon, vonzónak és szépnek. De, hiszen nem gond ez, hisz ott van még számtalan szoba, ahol könnyűszerrel beléphetsz. Új hangulatok, új játék, új fények. S azt veszed majd észre, egy szép napon, hogy eltelt az élet.
Saját egód cirógatva, megéled, hogy a „szobakatalógusokat „nézed, nosztalgiázol, felméred, ez is szép volt, ez is jó volt, de mind kevés volt! S ott marad, üresen, öregen a lényed, megmagyarázva, hogy egy sem érdemelt meg volna téged.

Mint a tanmesében a tökéletes nőt kereső férfi, aki át meg át járta a világot, keresve a tökéletes társat, és amikor megkérdezték, hogy és nem talált egyet sem? Akkor azt válaszolt, hogy, de igen! És? Kérdezték érdeklődve, azt válaszolta szomorúan, hogy – ő is a tökéleteset kereste!

„Szeretni csak a tökéletlent lehet, a tökéletes önmagában nyugszik”.

A ma embere a tökéletest keresi, „mert megérdemlem” címszóval. Hitem szerint, a társakat eszközül kapjuk a földre, hogy fejlődjünk általa. A teljesség utáni vágyunk inspirálására, a belőlünk hiányzó elveszett részeinket keressük a másikban. Így ha, valaki minél inkább a tökéletesebbet keresi, valahogy az, az érzésem támad, hogy akkor benne annál több a hiányzó rész, melyet a másik által szeretne kiteljesíteni. S ha valaki minél inkább, kerek és egész, lehet, hogy azért a kis hiányzó részért, amit a teljessé válás érdekében a magáévá kell tennie, a másik erősségei közül, a másik, bizony sok,, gyengeségének a hordozásával jár. Ez, a teljesség ára!

Boldogságkergetők. Az örök hajszolók, a még bizonyára” lehet jobb is” után kutatók. Bár, birtokolják a keresés szabadságát, de nem élik meg soha tartósan a rátalálás örömét. Állandó elégedetlenségük, saját önön gátjuk.

Érzésem szerint, gyökértelenedig el a világ. S nem csak arra gondolok, hogy megtagadjuk származásunk, elhatárolódunk családunktól, mert esetleg kényelmetlen számunkra. Hanem arra, hogy nem verünk gyökeret sehol, nem leszünk gyökerei senkinek, nem bontunk ágakat. Nem alakítunk ki mélyen gyökeredző kapcsolatokat, melyek szilárdak, unalmasnak, vagy trendtelennek gondoljuk. Mintha az anyagi stabilitáson kívül, nem vágynánk semmi más állandóra.

Felmerül bennem, hová vezet mindez? Merre tart a világ folyása?
Nézem, a jó egzisztenciával rendelkező, egyedülálló embereket, a szépen meghatározott hatalmas elvárasaikkal, a boldognak nem tűnő útkereséseikkel, a csak látensen átütő, palástolt elégedetlenségükkel. Az ideológiákba csomagolt, önzésükkel és kicsinyességükkel. Nem, minősítek, csak figyelek, és szemlélem a minden optimális körülmény esetén is fennálló, örök hiány fantomját.

Egyszer voltam egy esküvőn, a fogadalomban a pap azt mondta – S Véle megelégszem! Tudunk ma megelégedni, megelégedni a kevésbé tökéletessel, a még tökéletesebb kísértetét elengedve?

Tudunk ma, elfogadni? Elfogadni, úgy ahogy van? Tomboló egók, az élettel szembeni alázat hiánya, lengi körül létünket. Ha, ez elég, akkor miért fásul meg, érdektelenedik el az ember? A nagy boldogság keresés közben, elzakatol mellettünk az élet.

Téged sem minősítelek, hogyan is tehetném? Hisz, sem jogom, sem megtapasztalásom nincs arról, hogy miért lettél ilyen. Lehet, neked, most a mindenajtón kopogtatás, bekukkantás, és továbbkeresés az életfeladatod, hogy megtapasztald milyen is ez, és hová vezet.

Miért zavar engem a zárt ajtó? Talán azért, mert csalódás önmagamban, hogy nem tudtam megfelelő módon kisugározni, hogy boldog és teljes lehetne az életed mellettem, hogy csak egy vagyok a sok közül, és nem az egy, akivel egyé szeretnél válni. Ez, az én egómról szól, amivel dolgom van.

Eszembe jut a béka királyfi, más átiratban, adok-e esélyt annak, aki kicsit lelki varangy, hogy a belé vetett bizalmam és szeretetem által, fejlődhessen általam? S az én varangyaim a lelkemben, lehulljanak rólam, általa, és megszépüljenek a fejlődés és változás csodája által?

Eltudom-e engedni, az elvárásaimat? S a bizalmam, abba vetni, hogy a lehető legjobb minden, ami történik velem? Megengedem-e, az „Univerzumnak”, Istennek, hogy kifejtse tevékeny erejét az életemben? Felfogom-e, hogy értem dolgozik és nem ellenem? Kérdések és kérdések…és végtelenített gondolat folyamok…

Végezetül, most ez a vers jutott eszembe:

„Tévedsz, hogyha azt hiszed
A szerelem csak játék
Vagy lobogó fáklya
Mely ujjaidra ráég.
Nagy dolog a szerelem
S hogy múlnak az évek
Még nagyobb lesz, meleg kendő
Úgy betakar téged.
Erő elszáll, szépség hervad
jön az ősz, a tél is
Aki szeret melletted lesz
Megbecsül majd mégis.
Az élet véges - végig együtt kell leélni
Úgy válik el, mit ér a nő, és mit ér a férfi.
Jót és rosszat megosztani
Kacagni és sírni
A szerelem dal
Mit együtt kell megírni.”

/Végh Mária: Tévedsz/