Köreim

Hol a csizmám sarka koppanva, hol meztelen lábamon a puhabőr mokkaszín halktalan érinti a talajt a talpam alatt. Új környék, három hónapja lakom itt, szoktatom magam a már nem ismeretlenhez, de még nem ismerőshöz.

Rovom a séta köreimet, napról-napra, kialakult kis sétakör, nagy sétakör. Tesztelgetem magam, ha kikapcsolom az agyam és csak hagyom, hogy menjenek a lábaim, vajon haza visznek-e? A régi házban, hazavittek. Most vajon benne van-e már az út a lábamban? Még nem egészen. De, a környék kutyái már nem ugatnak meg.

S persze ezek az agyszellőztetésnek titulált séták, pont a legjobb alkalmak a gondolkozásra. S merengéseim alatt, annyi minden jön elő. Számvetések, életmérleg. Honnan indultam, hol tartok most, és merre vesz irányt utam?

Óhatatlanul előkerülnek múltam szereplői. Szomorú vasárnapok, széltől kitekert selyemsálai a fák ágai között, ők a jeltelen szereplők. Ha felnézek, látom őket, megtépázva, megkopva, elázva, az enyészeté lesznek előbb-utóbb. Halovány foltjai ők a múltnak. Számlálhatatlanok.

A múlt rányalt bélyegei a jelen utazótáskájára, ők a jelesek. Emlékeztetnek, hogy itt is jártál, ezt is láttad, ezt is ismered, ezt is érezted. Az ő életüknek, ha perifériásan is, de a része vagyok. Keresnek, hívnak, érdeklődnek, védenek és óvnak. Számolhatóak.

Vannak a hitelesek, őket tisztelem. Kevesen vannak, de legalább ismerhetem őket. Becsesek számomra, mert kiváltságosnak érzem magam általuk, hogy igaz, de egyben esendő emberek barátságát bírhatom. Akik elfogadják saját valójukat, beismerik hibáikat, hogy igen én is, néha velem is, akik megélik és merik vállalni az érzéseiket, és túl tudnak lépni a saját árnyékukon. Tanítóim ők.

S vannak a „mesterek” egy-kettő, éppen amikor. Az eleje nem volt, vége nem lesz, közepe barátságaim. Folytatásos élet tele-regények. Ők a legnagyobb tanítóim, mert általuk tanulom elfogadni a megmagyarázhatatlant. Nem különösebben erényekben bővelkedők, jellemhibákkal tűzdelt személyiségek, mégis valami megmagyarázhatatlan kapocs van közöttünk. Különös emberi vonzalom, paradox energia. Elfogadni az ő révükön, hogy az élet misztérium, és hiába agyalgatok, minden erőm bevetve, nincs magyarázat, csak az elfogadás marad megoldásként, és egy különleges szeretet.

http://www.youtube.com/watch?v=xpZRpd--liE

Csalódástan

Érzelmi páncélosok meglebbentett lélek függönyei, épp csak annyira, mint egy tünékeny pillanat, hirtelen átsuhanása, mintha megmozdult volna. Épp csak, mintha…

A leejtett apró morzsa szinte láthatatlan, lehajolsz érte, és reményt ébreszt benned, ahonnan morzsa hull, ott kenyér is lehet. Kíváncsiságod, legyőzi a józan eszed. Neki indulsz a „hegy” felfedezésének.

S bár elméddel tudva tudod, hogy ha nincs elvárás nincs csalódás sem, azért a szívedben reménykedsz, hogy talán most ez a reményteli aprómorzsa, mélyebb kibontogatása, új izgalmakat és új felderítéseket rejtegethet.
Baktatsz hát szépen felfelé, a lélek kiismerésének keskeny ösvényén. Lassan haladsz, néha elkeserít az erőltetett menet, már-már azt gondolod, jobb volna feladnod, de hajt valami megmagyarázhatatlan az ismeretlen, vágyaid szerint megismerhető felé.

Megtorpansz, nekirugaszkodsz újra és újra. A hosszan tartó, lélekfüggöny lebegtetés, lassan már unalommá generált varázstöréshez vezet, de munkálkodik benned, hogy látni akarsz. Akarod látni a másikat, meztelen lélekkel. Elég volt a lebegésből, landolni szeretnél. Nem kíváncsiság ez, ami motivál, ez már az egód, hogy megkapd, amit akarsz.

Túl régóta tart ez a fejtegetősdi, túl sok energiád van már benne, s túl kevés a megtérülés. Izgalmas játéknak indult valamikor, a másik felfedezése, meglebbentem magam, majd gyorsan el is takarom, az az igazi húzd meg ereszd meg. Harc ez már férfi és nő között, a lelkek csatája.

Felsejlik benned, hogy nem éri meg, hát hagyod, de ő nem hagyja. Amikor elengeded, mindig előkerül, nem bírja elviselni, hogy figyelem vesztetté vált. Hát lebbent egy újat újra, mindig épp csak egy morzsát. Annyit, hogy felkapd rá a fejed, nini, hát-ilyen is tud lenni? Lelki mézesmadzag, valójában csak egy szálacska, de többnyire hatásos fegyver.

Figyelemrabló, megérzi téren és időn át a közeledő game over szagát, és rögvest csellel él. Birtokolni akarja az odaadásod, a csodálatod, nem osztozkodik senkivel, bár nem kell neki, amit adsz. Turkál a női lelkek svédasztalán, ebből is csíp egy picit, abból is, de valójában nem is éhes, csak a szeme kívánja. Élteti a hódolat, ez az ő egója, ez a mese már róla szól.

Fáradsz, kifárasztanak, csak mégy tovább felfelé a hegyednek elszántan, mint egy kos. Túl késő a visszaforduláshoz, s túl nagy a hátha kísértő gondolata, hátha még is van ott valami, ott fent a hegyen, valami, amit elképzeltél. Soha nem bocsátanád meg magadnak, ha nem mennél végig az úton, ha feladnád, pedig lehet bölcsebb és kíméletesebb volna.

S lassan felérsz, izgatottan várod az eléd táruló látványt a magasból. S ahová a völgyben tiszta sebes patakot hidacskával, apró tornyos templomot harangszóval, sárga-fehér házikókat piros cseréppel, réteken nyiladozó tarka virágokat, legelésző nyájakat, futkározó gyerekeket képzeltél, ott csak kopár sziklák vannak.

S nem a sziklák eléd táruló látványával van bajod, hiszen ők is tudnak a maguk nemes egyszerűségükben szépek, lenni, hanem az elvárások bitang elásott kutyájának a csapdájával. Mert ekkora érzelmi sivárságra nem számítottál, egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni.

S lassan és nehezen leesik az a bizonyos, hogy az érzelmi páncél, a semmit takarta. S a leplezés nagy illuzionistái, remekül értenek ahhoz, hogy villantsanak valamit a semmi helyére, ez a tünékeny varázslat, ez a volt nincs.

Csalódtál, főleg magadban, hisz jelzett a józan eszed már előre, hagytad, hogy megmételyezzen a varázsló. Mentegetted magadban, hogy bizonyára oka van, hogy páncélt visel, védi magát, nem akar sebeket, de soha nem gondoltad volna, hogy a semmit rejtő cukormáz az, amit visel.

Pedig te is páncélos vagy a magad módján. Nem szórod már lélekgyöngyeid mindenki lába elé. Volt idő, amikor igen, gurultak a gyöngyök szerteszét. Most a bársony tokban laknak, néha kiválasztasz intuitív módon egy általad arra érdemest, és kéretlenül szórsz neki néhány gyöngyszemet. Olykor, rosszul méred fel, a Jelest. Mosdatlan mondatok, fésületlen szavak közepette, reccsen a gyöngy a sarok alatt, hogy a földporával legyen elegy. - Hej, az a lelkem volt! – Ja, bocs nem vettem észre.

S új varázslók jönnek, újra és újra, míg a gyöngy, gyöngy marad.
http://www.youtube.com/watch?v=nmDmpWnAbCM&NR=1

Létformák v.2

Valószínű mások is átmentek ezen érzéseken, számomra mégis az újdonság erejével hat. Olyan érdekes dolgok történnek velem. A hétvégén az ország egy távolabbi részébe volt utam, egy „furcsa” kérésnek téve eleget.
A volt férjem megkért, hogy látogassam meg vele az Édesanyját. Mivel már másodszor kért erre, és az első alkalommal nem értem rá (s valójában most is lettek volna fontosabb dolgaim, a fizikai világ szintjén) azt gondoltam, valamiért fontos lehet neki, ha ezt már ismételten kéri. Megkérdeztem a belső hangom, és a hang azt mondta – menj! Nem kellett ellenérzéseket leküzdenem, nem kellett a büszkeségem félre tennem, hogy miért nem az a nő megy vele, akivel él, egyszerűen a belső hangomnak megfelelően cselekedtem, mert azt éreztem, hogy most ez a helyes.
Sokszor felmerül vádként, hogy aki az Exéről beszél az még nem engedte el. Nem értek ezzel teljesen egyet. Most nem arról van szó, hogy percenként erről témáznék, de amikor jelen van az életemben valamilyen formában, akkor ugyanúgy, mint bárki más, mint napi történés igenis felmerül. Egy éve volt egy 3 hónapos, olyan félig-meddig együtt élős kapcsolatom, az a Barátom rendre totálkárra tört, amikor a volt férjemmel beszéltem telefonon. Kikészült attól, hogy miért vagyok kedves az Ex-el, és miért nem éreztetem vele, hogy milyen pocsék dolgot művelt és hogy elbánt velem, mert ő is azért dühös az Exére. Jó magam meg azt gondolom, hogy ha lehet béke, minek legyen háború?
A múltat és annak szereplőit, nem megtagadni kell, hanem elfogadni. Hiszen e személyek kísértek utamon, formáltak, tőlük is vagyok az, akivé lettem. Nem lehet kiradírozni, az életem lapjairól, mintha mi sem történt volna, hiszen van olyan kapocs közöttünk ahol a génjeink keveredése, nagyon is jól sikerült formát öltött, ettől sajátságos szerintem az exekkel való viszony, hisz a barátokkal, testvérekkel, nem lehetnek pont ehhez hasonló kötelékek. Ha ócsárolnám, és borzalkodnék, csak magam minősíteném, hiszen az én választásom volt, senki sem kényszerített rá.
Bár való igaz, hogy egy tiszta lapra könnyebb írni, mint áthúzva a sorokat felülírni. De, ebben az életkorban íratlan lapokról álmodozni ostoba vállalkozás volna. Egy másik ember múltja csak abban az értelemben érdekel, hogy az volt a vezetője ez eddig, de igazán csak az a fontos, hogy most ki Ő?
Persze, abban is van valami, ahogy valaki az Exéhez viszonyul, és ebben nagyon is különbözhetünk. Találkoztam valakivel, mesélt magáról, ahogy egy standard ismerkedés során ez óhatatlanul előkerül. Azt mondta,- évekig vártam arra a nőre (a volt feleségére). Visszakérdeztem – annak a nőnek nevezted? – Nem! Tört ki belőle – arra a ribancra! Hoppá! Merült fel bennem is, hogy ott ahol ekkor indulat van még, ott érzelem is van! Tehát valahol, én is csak minősítek ilyen formában. A düh a harag erős érzelmek, hiába mondjuk, hogy ó, már nem érzek az ex iránt semmit. Számtalan értelmes, számomra értékes ismerősöm, nyilvánul meg valami olyan elementáris gyűlölettel az exe iránt, hogy csak nézek nagyokat. Rácsodálkozással nézem, hogy ha két ember szerette valaha egymást annyira, hogy összekötötte az életét, utódokat hoztak létre, akkor most, hogy képes ennyire gyűlölni?
George Sand sorai ugranak be – a szeretet és gyűlölet ikertestvérek, de csak romlott lelkekben. Talán én nem minősítenék így, de a harag az bizony egy érdekes dolog. A nagy feketekönyv úgy ír Istenről, hogy haragja felszállt orrába, ha tételezzük fel valóban az ő képére és hasonlatosságára vagyunk alkotva, akkor a bennünk lévő isteni, miért is ne jelenhetne meg időnként harag formájában. Bár óvás is vagyon írva, haragudjatok, ám de ne vétkezzetek! Az én olvasatomban ez az jelenti, hogy az emberi természet velejárói, a harag a düh, de nem szabad, hogy tartósan fészket rakjon a szívünkben és gyűlöletté fajuljon.
Miért csapnám be magam, nekem is voltak időnként ilyen érzéseim, ha nem is heves megnyilvánulásúak. Főleg az elején, amikor egyedül maradtam. Azokon a rosszul sikerült elfuserált randikon, vagy különböző idióta helyzetekben, amikor megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt? Holott magam sodortam bele, őt okoltam elsőként, magamban azt kérdeztem- látod drágám mit tettél? Mintha ő, vitt volna ezekbe a helyzetekbe, pedig nem! S valójában, azt sem tudhatom, hogy mi lett volna, ha másként alakul. Nincs szükség már bűnbakokra, mióta be kellett látnom, hogy a tetteimért csak is én vagyok a felelős, hiába is kerítenék köré szép nagy ideológiákat.
Mostanában már inkább néha csak sértettséget érzek, s azt is főleg a velem élő közös gyermekünk Exem részéről időnkénti elhanyagolása okán. Ez is a folyamat része, tanulni való nekem, ahogy a gyerek tőlem kérdezi – nem tudod, mi van apával? Hogy ezt a helyén kezeljem s tanulnivaló a gyereknek is, hogy miként kell ehhez viszonyulni., ezek kérem a mi leckéink.
Nem állok ellen már az érzéseimnek. Hagyom, hogy átmenjenek rajtam az itt és most-ban, nem tagadom meg a valóságot. Ha sértett vagyok, akkor azt mondom, most sértett vagyok. Nem filozok azon, hogy ez egy helytelen érzés, megélem. Szerencsére rövid ecsetvonások ezek a lélekpalettámon, utána átfestem az elengedés színeivel. Éveket fecséreltem arra, hogy azzal foglalkoztam, hogy mi volna a helyes érzés és, hogy, hogy kellene éreznem és nem azzal, hogy mit is érzek valójában. Az ellenállás teljesen kimerített. Mióta elfogadom magam, úgy ahogy vagyok, a jó és a rossz tulajdonságaimmal, azóta jobb nekem. Megismertem a lelkem sötét oldalát is, hogy ilyen is tudok lenni, így is tudok működni, ez is bennem van, ez is én vagyok, azóta nem félek, mert ismerem magam. Már nem tökéletességre törekszem, csak lelki fejlődésre, ahol jóváírhatom magamnak haladásom eredményeit.
Olyan érdekes, hogy sokan az új társukban egy gyűlölő partnert is keresnek az Exük iránt, olyan gyere, utáljuk együtt-et. Nem segítek senkinek haragudni. Igaza van a peres félnek, míg el nem jön az ő peres társa. Ha csak az egyik oldal ismert, hogyan is várható el bármiféle objektív állásfoglalás? Nem voltam a másik ember helyében, nem éltem át az ő élethelyzetét, érzéseit, fogalmam sincs az ő helyében én hogyan cselekedtem vagy döntöttem volna, így hogyan is ítélkezhetném?
Másfelől, hiszek a morfogenetikus energiamezőben (több ízben is megtapasztaltam a működését eddigi életem során)ahol az a szabály, hogy az előttünk járókat a megfelelő helyre kell tenni, és meg kell nekik adni a tisztelet, így az új társ exeinek is. Meg kell köszönni, hogy utat engedett nekünk, hiszen ha ő nem megy el, akkor most mi nem lehetnénk a másik mellett. Számomra ez egyszerű és világos. Van egy intuitív kommunikációs technikám, melyet kénytelen voltam párszor kipróbálni, pont e mezőelmélet segítségével, azon férfiak esetében, akik özvegynek vallották magukat, nem érkezett válasz az exeiktől, szinte biztos voltam benne, hogy az asszonyok élnek, és ez be is bizonyosodott. Volt olyan esetem, hogy kénytelen voltam az egyik ilyen urat meglátogatni, mert elfelejtett visszaadni egy számomra nagyon fontos dolgot, (az csak egy dolog, hogy nem úgy hívták, nem ott lakott, stb. ahogy mondta, meg kaptam a segítséget az univerzumtól, hogy erre fény derüljön), hogy becsengettem és az a hölgy nyitott ajtót, akinek Milánóban van a férje szerint a sírja. Elhatárolódom, az effajta számomra szentségtörő hazugságoktól, mert vannak, dolgok melyekkel nem viccelünk, számomra ilyen a születés, és ilyen a halál.
Az, hogy elfogadom, hogy ilyen a világ amilyen, nem azt jelenti, hogy egyetértek a hazugsággal, és örömöm lelem benne. Bár valaki azt írta itt nekem, hogy keserű vagyok, nem győzködtem, hogy nem, mert ez nem keserűség inkább egy sajátos szomorúság amiatt, hogy mi dolgom nekem a hazugsággal? Lassan érteni kezdem a lecke lényegét.
Az emberek alapvető problémája, hogy a félelem motiválja őket. Nem vagyok elég jó, nem felelek meg, nem vagyok rá képes, ha megmutatom, önön valóm nem vagyok szerethető, stb. A félelem, a düh, a harag mind lehúzzák a lelket. Az ego csúfondáros játékai ezek. Amiket tapasztaltam, az elmúl évek során, hogy nagyon nehezen fogadják el az emberek, hogy ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan tervezték, nem tudják elfogadni, hogy nem ők irányítanak, s ez mind-mind az ego. A titok, az elfogadásban és az elengedésben rejlik.
Na, jól elkanyarodtam a kályhámtól. Szóval visszatérve a szombati élményeimhez, a délelőtt egy nagyon kellemes új kis jövevény szemrevételezése volt a családunkban. Utána egy kis Duna parti településen ebédeltünk egy remek halászlét. Megérkezvén a volt Anyósomhoz, érdekes látvány tárult elém, melyet megalázó volna ránézve leírnom. Ott állt előttem életem negyedszázadának egyik főmegkeserítője, mint egy riadt szemű kislány, akinek épphogy csak pislákol némi értelem a szemében. Láttam, hogy megismer, csodálkozik, és nem érti, hogy mit keresek ott, de valahol véltem felfedezni némi örömet is a tekintetében. Érezhetően összezavarodott. S akkor, ott velem valami csoda történt. Lágyan a két kezemmel megsimogattam az arcát és magam sem tudom miért, azt mondtam- M. néni, nem haragszom, minden rendben van! Olyan végetlen szeretetet éreztem belül, egy különleges boldogságérzés járt át, és hirtelen okafogyottá vált a múlt minden sérelme. Lélekben már régen megbocsátottam neki, de valamiért úgy tűnik fizikai síkon is meg kellett, hogy történjen ez.
Az ex nehezen kezelte a látványt, pontosan értettem őt, hogy látni egy erős szépasszony, hogy semmisül teljesen meg. Éreztem a volt férjem kínjait, mely nem szólt másról, mint a tehetetlenség érzéséről, hogy nem tehetek semmit, nincs felette hatalmam. Kezdtem azt is megérteni, miért akarta, hogy én menjek vele, miért velem kívánta ezt megosztani. Az édesapám miatt én már túl voltam ezen az érzésen, amikor végig kellett néznem a lassú haldoklását, ahogy semmivé foszlik ez erő. Ez még egy végső záróakkordja volt a múltamnak.
Mint amikor véget ér egy darab, a szereplők meghajolnak a közönség és később egymás felé is, alázatos fejbiccentéssel megköszönve az együttjátszás örömét. Majd legördül a megbocsátás nehéz brokát függönye, s a Diszelezők már új darabra rendezik a színpadot, premier lesz a jövő héten, s a régiek ingyen sem említettnek már…
/ A békés harcos útja (film)/
http://www.atitoksikerkulcs.shp.hu/hpc/web.php?a=atitoksikerkulcs&o=a_bekes_harcos_utja_c__film_nIHV

Magány? Talán...

Fotelodban, az asztalra felrakott keresztbetett lábakkal ülsz, magad elé révedsz mélán, az előtted heverő tárgyakat, a szemed befogja az érzékelés szintjén, de tudatodban, értelmüket vesztett alakzatokká állnak. A résnyire nyitott ablakodon beszűrődik szélhárfád csilingelése, a fémes dallamot érzékeli a füled.
Lebegsz ég és föld között, merengéseid messze járnak, csak azt veszed észre, hogy nem vagy jelen a valóság számára. Nagy ez a mélység és túl régóta időzöl benne. Kotorászol asszonyi lelked lomtárában, mire leesik, hogy messze vagy te az asszonyságtól, a kislány kiabál benned. Elveszett világok siratója. Tekered a szürkét, nyúzod magadban a tisztát, mondja, meg mi fáj jobban, a világ, vagy a veszteség? Egy pontot keresel, egyetlen pontot, s egyetlen választ –hol vesztél el?
Furcsa érzések kavarognak benned, utálod, hogy benned vannak most, birtokolnak, ha csak rövid ideig is, és uralkodnak rajtad. Régóta nem azt utálod, aki miatt vélten, vagy valósan most ilyen helyzetben vagy, nem őt siratod, ő egy ismerős idegen számodra már. A LEHETŐSÉG ELVESZTÉSE, a BUKÁS ami fáj, mert azt hitted, hogy SIKERÜLHET, ahogy akkor és ott komolyan gondoltad. A saját önbecsapásod csapdája, megbuktál szeretetből, melyről azt hitted jeles vagy. Dög egy érzés. És…nincsen ha, ha jobban szerettél volna, ha jobban ki tudtad volna fejezni, szerettél ennyi. Így tudtál szeretni, akkor és ott. S a tükör üres, ha belenézel.
Bolyongsz lelked labirintusában, keresed a kiutat, saját magadból. Annyira magadba gabalyodtál már, hogy azonosulsz: Semmi kétség, eltévedtem: ez a test nem az én testem, ez a vér nem az én vérem, magamét utol nem érem. Fárasztó már ez kergetőcske, ideje volna földet érni.
Felsejlik benned, hogy talán mások is, talán ő is, és ő is, érzett vagy érezhet így, hogy nem vagy egyedül ezzel az iszonyat teherrel, ami most nyom. Utálod ezt a MAGÁNY nevű társbérlőt, aki olyan, mint egy beköltöző lélek, nem hívtad és mégis jött, jól érzi magát nálad, tartósan idevackolt, mintha örökös haszonélvezeti jogát vette volna lelkednek. Röstelled a lakódat. Szégyelled az érzést, hogy ez neked fáj, ahogy időnként beléd döfi hideg pengéjét, valami fizikai kín szaggat belül.
Mennyire nehéz beismerned magadnak, hogy igen, fáj a magány, a testednek is fáj. Dideregtető ez a lélekfájás. magadba szállsz, kutakodsz, hogy miért is, hol is, mikor is? S, ráeszmélsz, hogy elveszett önmagad keresed, kutatod, amikor még egyedül is, nem fájtál. Lassan talán megérted, a magad titkát, amit hoztál a kezdetek óta, s mindvégig benned volt.
Kicsinek érzed magad, s akkor olvasol valami vigasztalót, valaki nagyról, aki emberként élte meg ezt a kínt, s már nem szégyenkezel annyira.

“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. (Pilinszky János)
S már nem is érzed magad annyira elveszettnek. Elfogadod a lakod, lassan már szeretni is tudod, hagyod, hogy átmenjen rajtad az érzés, elfogadod, de nem engeded, hogy a fájdalom tartósan fészket rakjon benned, felszabadulsz. Lassan hazaérsz, és jól érzed magad otthon, saját magadban.