Kopogtatás

Először, az ajtók címet, gondoltam volna, e merengésemnek a világ dolgairól, de végül úgy gondoltam onnan indulok el, hogy jó helyen kopogtatok-e?

Közhelyes frázisok, és szavak, szívajtók, nyitogatások, kirekesztések, invitálások, kinek-kinek élete folyása szerint.

Figyelek. Vizsgálom a világot, másokat, és önmagam is. Megfigyeléseim következtetései valójában, nem túl érdekesek, a megoldások megvalósulása tekintetében.

De, konklúziók mégis magamnak.

Figyelem a saját érzéseimet, meddig lobognak viszonzás nélkül? Mennyire képes a feltétel nélküliségre?

Miért van az, hogy többnyire, nem azon az ajtón kopogtatok, ahol pont rám várnak. Miért van az, hogy a nálam kopogtatóknak, nincs kedvem ajtót nyitni? Miért nem akarom észrevenni a többi ajtót, mely tárulkozva hívogat, érdeklődve invitál? Miért csak az, azaz egy, zárt ajtó titka vonz, mely mélyére nem enged bepillantani, csak néha résnyire kiszűrődik egy halvány csalóka fény? A csalfa fény, igéző vonzása, a nyitott, tiszta átlátható lélekterekkel szemben.

Tükör volna, s ha igen mit mutat? Mi, az kép üzenete a saját lelkem számára?

Ha, a hasonló a hasonlót vonzza, elv alapján nézem, akkor, ha engem a csalóka, csalfa vonz, akkor én is magamban hordozom ezen kisugárzásokat?
Nézlek Téged, ajtónyitogató. Ide is benyitsz, oda is benyitsz, ez is nyitva van, az is nyitva van számodra, ide is beengednek, oda is beengednek. Talmi dicsfénye ez,” a számomra minden ajtó nyitva van, vagy megnyílik nekem”, érzésének. Mennyi ajtó, mennyi lélek, mennyi szív. Hogyan lehetséges, hogy egy nincs köztük, ahol tartósan jól érezné magát a lényed, és tanyát verne a lélek?

Ajtónyitogatással töltöd el, az életed. Egyik szívszoba sem bizonyul hosszútávon, vonzónak és szépnek. De, hiszen nem gond ez, hisz ott van még számtalan szoba, ahol könnyűszerrel beléphetsz. Új hangulatok, új játék, új fények. S azt veszed majd észre, egy szép napon, hogy eltelt az élet.
Saját egód cirógatva, megéled, hogy a „szobakatalógusokat „nézed, nosztalgiázol, felméred, ez is szép volt, ez is jó volt, de mind kevés volt! S ott marad, üresen, öregen a lényed, megmagyarázva, hogy egy sem érdemelt meg volna téged.

Mint a tanmesében a tökéletes nőt kereső férfi, aki át meg át járta a világot, keresve a tökéletes társat, és amikor megkérdezték, hogy és nem talált egyet sem? Akkor azt válaszolt, hogy, de igen! És? Kérdezték érdeklődve, azt válaszolta szomorúan, hogy – ő is a tökéleteset kereste!

„Szeretni csak a tökéletlent lehet, a tökéletes önmagában nyugszik”.

A ma embere a tökéletest keresi, „mert megérdemlem” címszóval. Hitem szerint, a társakat eszközül kapjuk a földre, hogy fejlődjünk általa. A teljesség utáni vágyunk inspirálására, a belőlünk hiányzó elveszett részeinket keressük a másikban. Így ha, valaki minél inkább a tökéletesebbet keresi, valahogy az, az érzésem támad, hogy akkor benne annál több a hiányzó rész, melyet a másik által szeretne kiteljesíteni. S ha valaki minél inkább, kerek és egész, lehet, hogy azért a kis hiányzó részért, amit a teljessé válás érdekében a magáévá kell tennie, a másik erősségei közül, a másik, bizony sok,, gyengeségének a hordozásával jár. Ez, a teljesség ára!

Boldogságkergetők. Az örök hajszolók, a még bizonyára” lehet jobb is” után kutatók. Bár, birtokolják a keresés szabadságát, de nem élik meg soha tartósan a rátalálás örömét. Állandó elégedetlenségük, saját önön gátjuk.

Érzésem szerint, gyökértelenedig el a világ. S nem csak arra gondolok, hogy megtagadjuk származásunk, elhatárolódunk családunktól, mert esetleg kényelmetlen számunkra. Hanem arra, hogy nem verünk gyökeret sehol, nem leszünk gyökerei senkinek, nem bontunk ágakat. Nem alakítunk ki mélyen gyökeredző kapcsolatokat, melyek szilárdak, unalmasnak, vagy trendtelennek gondoljuk. Mintha az anyagi stabilitáson kívül, nem vágynánk semmi más állandóra.

Felmerül bennem, hová vezet mindez? Merre tart a világ folyása?
Nézem, a jó egzisztenciával rendelkező, egyedülálló embereket, a szépen meghatározott hatalmas elvárasaikkal, a boldognak nem tűnő útkereséseikkel, a csak látensen átütő, palástolt elégedetlenségükkel. Az ideológiákba csomagolt, önzésükkel és kicsinyességükkel. Nem, minősítek, csak figyelek, és szemlélem a minden optimális körülmény esetén is fennálló, örök hiány fantomját.

Egyszer voltam egy esküvőn, a fogadalomban a pap azt mondta – S Véle megelégszem! Tudunk ma megelégedni, megelégedni a kevésbé tökéletessel, a még tökéletesebb kísértetét elengedve?

Tudunk ma, elfogadni? Elfogadni, úgy ahogy van? Tomboló egók, az élettel szembeni alázat hiánya, lengi körül létünket. Ha, ez elég, akkor miért fásul meg, érdektelenedik el az ember? A nagy boldogság keresés közben, elzakatol mellettünk az élet.

Téged sem minősítelek, hogyan is tehetném? Hisz, sem jogom, sem megtapasztalásom nincs arról, hogy miért lettél ilyen. Lehet, neked, most a mindenajtón kopogtatás, bekukkantás, és továbbkeresés az életfeladatod, hogy megtapasztald milyen is ez, és hová vezet.

Miért zavar engem a zárt ajtó? Talán azért, mert csalódás önmagamban, hogy nem tudtam megfelelő módon kisugározni, hogy boldog és teljes lehetne az életed mellettem, hogy csak egy vagyok a sok közül, és nem az egy, akivel egyé szeretnél válni. Ez, az én egómról szól, amivel dolgom van.

Eszembe jut a béka királyfi, más átiratban, adok-e esélyt annak, aki kicsit lelki varangy, hogy a belé vetett bizalmam és szeretetem által, fejlődhessen általam? S az én varangyaim a lelkemben, lehulljanak rólam, általa, és megszépüljenek a fejlődés és változás csodája által?

Eltudom-e engedni, az elvárásaimat? S a bizalmam, abba vetni, hogy a lehető legjobb minden, ami történik velem? Megengedem-e, az „Univerzumnak”, Istennek, hogy kifejtse tevékeny erejét az életemben? Felfogom-e, hogy értem dolgozik és nem ellenem? Kérdések és kérdések…és végtelenített gondolat folyamok…

Végezetül, most ez a vers jutott eszembe:

„Tévedsz, hogyha azt hiszed
A szerelem csak játék
Vagy lobogó fáklya
Mely ujjaidra ráég.
Nagy dolog a szerelem
S hogy múlnak az évek
Még nagyobb lesz, meleg kendő
Úgy betakar téged.
Erő elszáll, szépség hervad
jön az ősz, a tél is
Aki szeret melletted lesz
Megbecsül majd mégis.
Az élet véges - végig együtt kell leélni
Úgy válik el, mit ér a nő, és mit ér a férfi.
Jót és rosszat megosztani
Kacagni és sírni
A szerelem dal
Mit együtt kell megírni.”

/Végh Mária: Tévedsz/

-Hiányzol-

„Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.”
Márai Sándor

A lélek merengései, a testi létben való megtapasztalásokon. Mire gondolok, és mit érzek, amikor azt mondom, hiányzol, vagy mire gondol, mit érez, a másik személy, amikor, azt mondja, hiányzom? Számomra, mi a hiány?
Mi, vagy ki, hiányzik, amikor ezek az érzések kerítenek hatalmukba? Kutakodok kicsinyt a múltban, mit is éltem meg hiányként. Vannak dolgok, melyek fel sem merülnek a hiány szintjén, hiszen például a gyermekeim felnőttek, csilingelő cinci hangjuk (melyek még most is a fülemben csengenek olykor) nem jelenik meg hiány szintjén, hiszen felnőttek.
Elemezgetem, a válásom után, milyen hiányok fogalmazódtak meg bennem?
„Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.”
Müller Péter

Veszteségként kell megélni, ami elmúlt, hogy érezzük a hiányát? Amikor egyedül maradtam, teljesen kifosztottnak éreztem magam. Tulajdonképpen az addigi életem, aktív része volt a társam, a közös megélése a mindennapoknak.
Vártam, hogy hazaérjen, s amikor megállt az autója a ház előtt, még sok év után is melegség járta át a szívemet, a nyugalom, hogy biztonságosan haza ért. Várom a gyermekeimet is, de ez egy más típusú várás, és más típusú öröm. Hiányként élem meg, hogy nincs kit várnom.
A szürke hétköznapi vacsorák, amikor a Férfi ember eszik, és nézem, hogy jóízűen falatozza a főztöm. A család többi tagja is nagy örömmel fogyasztja, amit készítek, dicséreteket is kapok, és örömüket is kifejezik, de még is hiányzik, hogy azt érzem, nincs társam, akiről ilyen módon gondoskodjak.
A meghitt beszélgetések, az őszinte kitárulkozás, a gondolati ráhangolódások, melyek ennyi év távlatából, már elmondható volt, hogy egy rugóra járt az agyunk, ez is hiányzik. Az, az ősbizalom, amivel odaadtam fenntartások, gondolkozás nélkül magam a másiknak, mert a léleknek is van szüzessége, elveszett. Hiába vannak barátaim, akik nyíltan megosztják a legbensőbb titkaikat is olykor, és én is velük, ez nem tölti be ezt az űrt, amit érezek egy társ hiánya okán.
Vagy esetenként, a szavak nélküliségek, ahogy egyik kedvenc íróm vall erről: „„Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek vers az, a legszebb költemény: rím nélkül, asszonánc nélkül, metrum nélkül.”" Jókai Mór Csendes,halktalan séták, amikor nézünk egy kavicsot, vagy a tükörképünket egy pocsolyában, bár némán tesszük ezt, mégis ha évek múlva visszakérdezek, hogy emlékszel arra a kavicsra, bizton tudom, hogy a másik, azt mondja majd, igen.
Hiányoznak az együttalvások, az odabújások, az együtt ébredések, a közös lét begyakorolt szertartásrendje. Pedig megesett velem, amikor elég meggyötört lelkiállapotban voltam, hogy egy Férfi barátom jött, hogy lelket öntsön belém, kértem aludjon velem és szorítson magához, teljesen szexualitástól mentes volt, ez a gesztus. De, egy ilyen együttalvás sem pótolja, azt, amikor a társammal alszom.
A testi szeretet hiánya. Az elmúlt évek során, voltak különböző milyenségű és minőségű társkapcsolataim. S, kapott a testem, szeretgetést, a lobogó vágyaim lecsillapítást. De, valahogy mindig az üresség érzése hatott át, mert nem azon a személyektől kaptam, akiket mélységesen, mélyen közel éreztem volna magamhoz. Hiányként élem meg, hogy nincs kivel megélnem a lelkiség teljes odaadásának, megkoronázását a testiségben.
Létezik lelki kiéhezettség is. Egyszer azt írtam valakinek, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ilyen elementáris hiányérzetet képes generálni, nem csak az, ha minket nem szeretnek, hanem az is, ha nekünk nincs kit szeretni!
Talán esettenként, még a” tisztességes veszekedés” is hiányzik. Amikor az egyik és másik érv, mint két kard élesíti egymást. Eszembe jut erről egy történet. Édesapám öccse, igen féltékeny természetű volt, előfordult, hogy a felesége táviratozott Apukámnak, hogy menjen, mert elszabadultak az indulatok. Megnehezítette családja életét ezzel a viselkedésével, még is amikor meghalt, azt mondta a felesége- tudod, még a hülyesége is hiányzik.
Néha összezavarodom, amikor különböző szerzők, más-más gondolatit olvasom.
Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy - te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik - a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed - ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.
Osho

Talán vannak spirituálisan magasan fejlett lelkek, akik képesek erre a szintre jutni. Jelenleg én még nem tartok itt, bár nem érzem magam magányosnak, és időnként nagyon is jól elvagyok magammal. De, valahogy, csak ott bujkál bennem a hiány. S, ahogy figyelem a világot, nem csak én élem meg ezt, így. Bár, tudom, hogy a huszonegyedik század az elmagányosodás kora, az előző Pápa szerint, ettől én még nem tartom ezt,” normális” állapotnak. Lehet, vannak dolgok, melyeket nem helyesen értelmezek, de hitem szerint, az ember, társas lény. Érzésem szerint, az ember természetében ott bujkál a másik iránti hiány.
A hiányérzetem, már nem az elment társ utáni hiány, hiszen őt el kellett engednem. S a hiányérzeteim, hiába vannak, részenként kitöltve, más-más forrásokból, ez a betöltés nem egy személytől ered. Természetesen értékelem, ezeket az adományokat is, de nem pótolja az egybeötvözését egy konkrét személyben. Mert, alapvetően a hiány, egy konkrét személy, létezése felé, irányul a részemről.
„Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!”
Müller Péter


Bár, sokan élnek társas magányban is, amikor a hiányérzet különböző szinteken megjelenik. Átéltem hasonlót én is, a válásom előtti időszakban, amikor itt feküdt mellettem a párom, és azt mondtam neki- hiányzol. Mi hiányzott nekem akkor és ott? A jelenléte, azt éreztem, hogy nincs jelen a számomra. Hogyan is lehetett volna jelen, hiszem akkor már azon munkálkodott, hogy a minket összekötő érzelmi szálacskákat eltépdesse. Az ember fia, ha menni készül, nem megnyílik, hanem bezár, lezár.
„Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.”
Müller Péter

Talán a másik személy életéből, valami számára fontos dolog hiányzott, mely hiány kielégítésének kérését nem volt képes kommunikálni. A saját hiányérzetem, nem volt annyira nagy horderejű, hogy arra sarkalt volna, hogy kilépjek a kapcsolatból.
„Ne sírj, mert valami véget ért - mosolyogj, mert megtörténhetett!” Valahogy így vagyok ezzel, én is. De, talán pont azért, mert átélhettem, a gyöngédséget, a meghittséget, a szenvedélyt, a harmóniát, még intenzívebben jelenik meg a hiánya, mintha csak az ábrándok szintjén a képzeletemben létezne.
Hiszen, a hiány, egy adott valamilyen szinten kellemes életérzés utáni vágyakozás, egy érzelmi más állapot utáni sóvárgás. Melynek kielégítésére nagyon is konkrét elképzeléseim vannak. Egy egyszerű példa jut eszembe. Szoktam vágyakozni a Mátrába. De, mi után is vágyakozom? Mi van ott, ami ennyire erőssé teszi ezt az érzést bennem? Vannak, hegyek, erdők, benne fákkal, patakokkal. Ezek a dolgok közelebb is megtalálhatóak, de én mégis a Mátrába vágyom. Azért, mert egy konkrét életérzést, egy boldog, elcsendesült lelkiállapotot társítok hozzá, amit ott éltem át. Az ismerős, megélt érzést vágyom.
„Amikor valami hiányzik, akkor tenned kell valamit - ez egy hívás a magasabb és magasabb csúcsok felől. Nem mintha teljességet éreznél, amikor eléred őket; a szerelem sosem lehet teljes, de ez benne a csodálatos, ezáltal marad élő örökké. És mindig azt fogod érezni, hogy az összhang nem tökéletes. Ez is természetes, mert amikor két ember találkozik, két különböző világ találkozik. Ha azt várod, hogy tökéletesen összeilljenek, akkor a lehetetlent várod, és az csalódást fog okozni. Legjobb esetben akad néhány pillanat - néhány ritka pillanat -, amikor minden összhangban van. Így kell lennie. Minden erőddel dolgozz azon, hogy létrejöjjön ez az összhang, de mindig állj készen, ha nem sikerül tökéletesen.”
Osho

Az elveszett teljességet keresem én is életem során, a bennem lévő hiányok kiegészítését a másik által. Nagyon romantikátlanul hangzik, de a társakat eszközül kapjuk a földre, hogy fejlődjünk általa, az erősségeit a magunkévá tegyük, a gyengeségeit pedig hordozzuk, így jutva közelebb önmagunkhoz. A kegyes „sors” pedig nekünk adta a szerelem jótékony fátyolát, ami elfedi addig a másik hibáit, amíg azokat is meg nem szeretjük.
„Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó egészben,
- mert az egészből hiányzik valami.”
Váci Mihály

Persze, én is hiszem, hogy az ember teljes és egész önmagában is, valamilyen szinten. Jó példa erre számomra, a keresztény teremtés elmélet. Adott volt, egy tökéletes emberi lény, csodálatos „paradicsomi” körülmények között, mégis egy magasabb rendű Intelligencia, úgy érzékelte, hogy: „nem jó az embernek egyedül lenni, szerzék neki segítő társat, hozzá illőt.”( I. Móz.2:18)
Ennek, a hozzám illőnek a hiánya, kéreget a lelkemben.
„Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyféle ember találkozik”./Márai Sándor/

Elfogadom, megélem a hiányt az életemben. Hiszem, hogy eljön egy szép nap, az a valaki, akivel külön-külön is egészként, de együtt, egyek lehetünk.


„Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos...”/Latinovits Zoltán/


Elméleti álom a jó lenne. Konkrétan hiányzik valaki, talán nem is tudja, hogy mennyire. Tudom, hogy nem kedveli az idézeteket, de most ezek adták vissza a pillanatnyi érzéseimet.

„Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.” Nehéz, ebben még most hinnem.

„Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod”/József Attila/

http://www.youtube.com/watch?v=wJA36VUKwSE

Utóiratként egy utolsó idézet:
Tökéletes nő nincs. Abszolút szerelem nincs. Ennek a hiánya ne fájjon neked, elégedj meg a relatívval. /Csáth Géza/

A rózsák kertjében

Napló részlet (poros polcok emlékei sokadik)

Utazik, most nem a jövő madarai szárnyán, hanem a múltba révedés megfakult, csillagporos Göncölszekerén.

Igyekszik emlékezni a legkorábbi emlékre, melyre csak képes. Az első emlékeiről, nem is tudja, hogy valósak-e vagy csak az ócska fekete-fehér fotók, és a mesék alapján a fantáziája szülöttei-e?

Megelevenedik a kis ház, előtte a szilvafa, az ő szilvafája, melyről, ha ott járt későbbi évei során, mindig csent egy levelet, és lepréselve őrizte, itt, ott. Talán ha nagyon kutakodna a padláson, az emlékek lomtárában, akár lelhetne is még egy kis szétporladó levélkét. Látja, magát, ahogy rácsos kis ágyacskájában, ringatásra vágyik elalvás előtt, és harsányan kérlelve mondja –rádzzsál, még Apa! S Apa, azzal a biztonságos kezével, hintáztatja a kiságyat, míg álomba nem szenderül.

A következő kocka, ahogy a virágos kertben éppen tépkedi le a rózsabimbók fejecskéit. Látja, ahogy Nagyapja közeledik, és rafinált kis huncutsággal, két ujjacskája közzé fogja a letépett bimbót, mintha a száron volna, szöszke fejével ráhajol, és védekezve még a számonkérés előtt, csintalanul, odaveti – csak cagolom!

Mennek az utcán, Apja nagy meleg barna kezébe csimpaszkodva, mindenkinek köszönnek, aki szembejön velük a kisvároska utcáin.  A Bodrog hídon, Apja kezét elengedve, fellép a korlát alsó vasára, van benne valami perverznek mondható félelem, de áthajol a korláton a fejecskéjével, és nézi az iszonyt. A hatalmas iszonyú, mélységes mélységet, ami húzná lefelé. S csak nézi és nézi, nem akarja elengedni a látvány, nem akar lelépni a vasról, kapaszkodik, és fél, de mégis vonzza ez a félelem. Talán már akkor is vonzotta a veszély. A mai napig a Bodrogot tartja a legsötétebb, legszörnyűbb folyónak. Miközben csodálja is, hogy egy ilyen nem túl nagy folyó képes, olyan hatalmas árvizet teremteni.

Leszállnak a buszról már nagyobbacska, apró szemű sárgaszilvafák hajladoznak az út szélén. Átmennek a főúton, a bekötő utat rózsák szegélyezik, különböző színekben., itt már nem járnak autók, itt ellehet már a biztonságos kezet engedni. S megérkeznek, a faiskolába, ahol Apa az egyik vezető. Apát mindenki szereti. Mindenki Józsi bácsija. Teszi a dolgát, és ő a kis csacska végre szabadon szaladgálhat a rózsaültetvényeken. Itt nem, hogy nem szabad letépni, a szirmokat, itt szüretelik, és rózsaszörpöt készítenek belőle. Senki nem szól érte, ha megcsócsál egy-egy bimbócskát. Valahogy ez a rózsakertes emlék, ez nagyon mély, sokszor előjön, a nyár melege, az illatok, a hangulat, az Apja, ahogy csak ők vannak ketten, ezeken az utakon.

A tanya télen. Mint egy festmény cím. Olyan is, maga az emlék, mint egy műalkotás. Száron hagyott kukoricák, aratatlan napraforgók, térdig érő hó. Ragyogó fehérség, pompás alakzatok a zúzmarás fák ágain. Zarándoklat, Sárospatakról, Halászhomokra, januárban gyalog. Látni akarta, a tanyát, ahol kislányként az almáskertben, szüretkor olyan jól érezte magát, azóta is imádja a Golden alma illatát, és zamatát, mély nyomok ezek. S Apa, mesél, mesél a múltról, anekdotázik a gyermekkorról, a reálgimnáziumról, hogy mennyire nem azt szerette volna. S gyalogolnak, a nagy hóban, úttalan utakon, a patakig, melynek befagyott jegén, hirtelen előbukkan korcsolyázva egy fiú, és száguld szabadon. valójában korcsolyája sincs, egy bakancsra van csak aggatva a sínpár, és repül vele szabadon. Ó, hogy irigyelte ő akkor, azt a fiút. Úgy szeretett volna, ő is szabadon szállni, a jégen, a metsző hidegben, kimelegedni, és élvezni a tél mindent beborító ragyogásának szépségét.

S felsejlenek Apa várásai, a munkából, a húgocskáival, a sarkon toporogva, hogy mikor jön már haza Apa. S, Apa jött, mindig jött, a hős, a megmentő. A nyugodt, a hallgatag, a szelíd. Aki mindig adott, még a saját kis maszek pénzéből, mikor Anyjuk szűkre porciózta a zsebpénzt. Néha talán, lehet, a magáét adta oda. Ő, volt az, aki télen is megvette a paradicsomot, amit akkoriban még primőrnek hívtak. S, aki nem sajnálta könyvekre a pénzt, még akkor, sem amikor nagyon szerényen éltek. Ő, volt az, amikor göcsölt a vakbele, a hátán vitte be a korházba, és Ő borogatta hideg vizes ruhával, amikor negyven fokos láza volt. Ő volt, aki vulkanikus természetű Anyjukat, le tudta csillapítani, és újra béke költözött a házba. Ilyen volt Ő, ha tudott segített, mindenkihez volt egy jó szava.

Talán életében egyszer neheztelt az apjára, amikor építkeztek, és Apu leborította a homokba a pörköltet véletlenül, s nem is rá volt mérges, hanem a helyzetre, hogy miként alkosson, tíz éhes, munkás férfinek, másik ebédet, méghozzá, nagyon gyorsan.

 Emlékezik. Apu az örök, békéltető, megnyugtató, viccelődő. A gyerekkel mindig bohóckodott, a szemében bujkáló huncutkás mosollyal, pajkosan, pödörte bajusza végét. Betegségek, tűzdelték életét, töretlen hittel állta, az élet viharait, soha nem panaszkodott.  Ha nagy néha valamiért néha esetleg neheztelt, az, az emberi igazságtalanság volt, életében a legcsúnyább szó amit az Apjától hallott a, - jó csavargó nagynénikéjét, volt.

A szőlőt a kertben csak Apu miatt nem vágatta ki, mert fontos volt, hogy az Apja örömét lelje benne, és fontosnak érezhesse még magát. Egyik ilyen alkalommal, amikor a betegség, e földi létsíkról való távozása előtt két évvel, újra megtámadta. Álldogáltak, beszélgettek. S, akkor a Drága jó kis Öreg, finoman tudatta, hogy nem kíván tovább küzdeni. Megértette. Akkoriban, már megtanította vele a sors, az élettel szembeni alázatot. Így hát tisztelte az életet, és meg tanulta tisztelni a halált is. Pontosan tudta, hogy, csak önzőségből nem szabad itt tartanunk valakit, aki menni akar. Ez, egy néma szövetség volt közöttük. Szerette, annyira az Apját, hogy tisztelje, hogy letelt az idő és menni akar. Talán könnyebb is volt így. Tudta, hogy el fog menni, csak azt nem tudta mikor. Amikor a betegség már nagyon súlyos lett, az összes többi családtag még küzdött, újabb és újabb műtétekért, melyek valójában csak a méltatlan szenvedéseket hosszabbították meg. Akit, nem engednek el, annak nehezebb eltávozni, innen.

Már, sem enni, sem beszélni nem tudott, de még annyira tudatánál volt, hogy akkor is érte aggódott. Férje akkor hagyta el, s Apu akkor is még intett a szemével, és jelzett a kezével, kérdőn, hogy visszajött-e e férje? Akkor, talán egyedül akkor, nagyon elgyengült, mert érezte Apja őszinte, aggódását, és szeretetét. Nem volt tanúja a végső tusának, Anyja csak röviddel utána szólt, hogy végleg távozott. Ott, ült a család, és várták, hogy elvigyék, ahonnan majd, földi végső pihenőhelyére kerül. S az a nagy, meleg barna kéz, nem simogatta már atyai gondoskodással senki fejét többé. S életében először, megcsókolta apja hideg kezét, mintha ezzel a gesztussal köszönte volna meg azt a sok szeretetet, törődést, megértést, amit kapott. Nem, volt benne semmilyen rossz érzés. Béke, és nyugalom járta át a lelkét, hisz a szenvedés véget ért.

Hogy, hiányzik-e? Olykor igen, de tud belül beszélgetni vele, olyan mintha vele volna, szinte hallja a válaszokat, ahogyan mindig is tanítgatta, - Fiam (mert így szólította sokszor) ne ítélkezzünk, mindig lépjünk a másik cipőjébe. Juditkám, nem tudjuk, mi, miért van! Az idő, mindent igazol, csak tudni kell rá várni. Amikor még tudott beszélni, azt mondta, hogy érzi, hogy bölcs Salamon miért mondta, hogy – minden hiábavalóság.

S, él benne tovább, viseli a tulajdonságait, néha látja, és, érzi is, ha tükörbe néz a saját szemében, megbujkáló Apja huncut mosolyát. Jó, így. Olykor, dob egy puszit az égre, és megköszönni, hogy ilyen Apukája volt.

http://www.youtube.com/watch?v=xLJhd0QBilM

2010.11.19.

-Consuelo-

-a kő-

Kérdések, kérések, gyors válaszok. Nagyon érdekes dolgok történnek velem mostanában, nem keresem rájuk a magyarázatot, csak figyelek és nyugtázom a történéseket. Reggeli elmélkedésem során megfogalmaztam egy kérdést, kérve segítséget a megválaszoláshoz. Két lehetőség közül melyik volna a helyes? A belsőhangom tudta, hogy mi volna most a legoptimálisabb cselekedet, de az agyammal még küzdöttem ellene. Az intuíció és a racionalitás vetekedése. Ezen tipródás során, ma félnyolckor csengettek, ezzel rövidre is záródott a kérdés megoldása.

Külső szemlélő számára talán vesztesen jöttem ki az ügyből. De, megesik, hogy a látszólagos veszteségek, valójában győzelmek, mert lehet, olyan terhektől könnyebbültem meg általa, melyek ólomsúlyként nehezedtek rám, gátolva a továbbhaladást.

Úsztam az árral szemben, kapkodtam a levegőt és fuldokoltam, rá adásul nem is haladtam. Az energiáimat felemésztette az értelmetlen küzdés, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy tisztességesen végig úszom ezt a távot.

Nem mértem fel jól az erőforrásaimat, túlbecsültem a pillanatnyi terhelhetőségem. Feladni, vagy erő felett küzdeni? Szégyen, ha néha feladjuk? Valóban az? Ki ítéli, és ítélheti meg? S valódi feladás ez, vagy csak a saját korlátaimnak elfogadása? Most ennyire voltam képes, ez tellett tőlem, de ezt igyekeztem a legjobban végezni. Amikor 120%-ra teszem a saját magammal szemben felállított mércém, és valójában csak 50%-ra vagyok képes. Akkor előre visz-e az azon való nyüszőgés, hogy jaj, jaj, most mennyire keveset bírok, vagy még a maradék erőmet is elveszi a feladattól, a gyengébb teljesítmény feletti kesergés, így még azt az 50%-ot sem teljesítve.

Mennyire vékonyjégen táncolás ez a lélek belső harcában. Nincs, örök lobogás, nincs mindig csak fent, mint ahogy, a békának is fel kell emelni néha a fenekét ha, ugrik.

Amikor megértem, hogy az önérzet, csak része a személyiségemnek és nem a személyiségem. Amikor felfedezem, hogy ha önérzetemben esetleg sérültem is, de nem ez az egyetlen kincsem, hanem nagyon sok más is még. Amikor reális az önértékelésem, és elfogadom magam a jó és rossz tulajdonságaimmal, s ez, az elfogadás önszeretetbe torkollik. Amikor tudom magam annyira, becsülni és szeretni, hogy képes vagyok a világ szájától, véleményétől függetleníteni magam, hogy mit gondolnak mások, ha túl tudok ezen lépni, nyert ügyem van.

Hiszen ki alkothat rólam objektív képet, alkothat-e? Valójában a másik személy érzelmi indulatai, az adott körülmény során, határozzák meg a pillanatnyi kivetítéseit a személyemről. Ami koránt sem biztos, hogy állandó, csak az akkor és ott időintervallumának a szüleménye. Változó. Ha képes vagyok a magamról alkotott képnek való elvárástól, és a megfelelési kényszertől szabadulni, akkor megnyertem egy apró csatát önmagammal szemben.

http://www.youtube.com/watch?v=9xBu3q5RcGk

-Consuelo-

2010.11.05.

Szívbukfenc

Avagy…szemlélet és változtatás…

Zakatol bennem egy érzés, egy vonzódás, amiről nem tudom, hogy vonzás is e? Minden más felém történő áramlást lezár. Szívblokk. Az én alkotásom, magamban, magamnak. Csekély valós és reális tartalommal párosuló szívbukfenc ez. Sodródóm, hagyom. Az ár még nem menthetetlenül kapott el, az örvényt csak úgy élhetem túl, ha nem kapálódzom.

Nem is volna túl sok gond ezzel, ha képes volnék, úgy megélni, mint EGY LEHETŐSÉGET, és nem úgy, mint  A LEHETŐSÉGET! Mert bizony, ez nagy különbség. Hiszen  ha a másik, az esetleges fogadó fél számára, én csak EGY lehetőség vagyok, és nem A lehetőség, akkor ezen a ponton már nem jöhet létre a vágyott katarzis. Hiszen a mentehetetlen sodródásnak kellene egymást a „végén csak egy maradhat, és az Te kell, hogy legyél” érzése felé vezérelni.

Az emberi érzelmek lomtárának padlásán sok hely van. Az én szívkamrámban is, nem sok hely foglalt, de most még is megkötöz ez az érzés. Nincs lehetőség az esetleg esélyeseknek, mert a kulcs most Kékszakáll kezében van. Talán ő nem is tudja, hogy minek a kulcsát birtokolja, hisz van még az erszényében elég.

Szemléletet kellene változtatnom, mert jelenleg az érzem, hogy egy orosz rulettet játszom, és ebben benne van az is, hogy ha mindent felteszek erre az egy lapra, bele is pusztulhatok. Hiszen a szerelemnek, kivirágoztatónak, feltöltőnek, szépítőnek, gazdagítónak kellene lenni, s nem csorbítónak vagy megsemmisítőnek. Gátként van jelen, hogy a lelkem is monogám.

Meddig lehet érzelmileg éhezni? Kell-e egyáltalán?  Mi történik, ha valaki nem bírja tovább, az éhezést, és a hosszú ideje várt és vágyott különlegesség helyett, megelégszik valami mással, ami éhét oltja. Úgy vagyunk alkotva, hogy érzünk szükségleteket, rendjén van ez így. Csak ez a torzult világ olyan önzővé tesz sokakat. Adni magamból, a szívem kitárni jó, de sebezhetővé tesz, a viszonzatlanság. mennyivel jobb azoknak, akik tudják mind ezt nagyon könnyedén venni. Take it easy!

„Szerelmet kérni nem lehetséges, csak ébreszteni, ha pedig ez nem sikerül, teljességgel hiábavaló könyörögni érte.”

Különböző impulzusok érnek, tanácsadók jobbról-balról, adj, esélyt, adj időt, hagyd a francba! Zűrzavar. Mit mond a belső hangom? Most ebben a pillanatban azt mondja, hogy létezik a vonzás, ami megkötöz. Nem szabadna, ennyire komolyan vennem a saját érzéseimet, csak könnyedén, lazán. Az idő jó doki. Hagyni kell, hogy elvegye, ami az övé. Lehet ez egy bontakozó emberi, baráti, érzelmi kapcsolat kezdete, és lehet mindezek elkezdődése nélküli lezárása is.

Most ha mindazt az érzelmi, túlcsordulást, ami bennem van, rázúdítanám valakire, lehet, megfojtanám vele. Tehát nyugi, csak lassan. Nincs más választásom, mint várni, kivárni, hogy szembejöjjön velem A LEHETŐSÉG, aki számára én vagyok A LEHETŐSÉG. Talán így két egész A, alkothat egy egymást kiegészítő, segítő, hozzáillő párt. Mert hiszem, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, mert társas lény.

-Consuelo-

2010.11.02.