Napló részlet (poros polcok emlékei sokadik)
Utazik, most nem a jövő madarai szárnyán, hanem a múltba révedés megfakult, csillagporos Göncölszekerén.
Igyekszik emlékezni a legkorábbi emlékre, melyre csak képes. Az első emlékeiről, nem is tudja, hogy valósak-e vagy csak az ócska fekete-fehér fotók, és a mesék alapján a fantáziája szülöttei-e?
Megelevenedik a kis ház, előtte a szilvafa, az ő szilvafája, melyről, ha ott járt későbbi évei során, mindig csent egy levelet, és lepréselve őrizte, itt, ott. Talán ha nagyon kutakodna a padláson, az emlékek lomtárában, akár lelhetne is még egy kis szétporladó levélkét. Látja, magát, ahogy rácsos kis ágyacskájában, ringatásra vágyik elalvás előtt, és harsányan kérlelve mondja –rádzzsál, még Apa! S Apa, azzal a biztonságos kezével, hintáztatja a kiságyat, míg álomba nem szenderül.
A következő kocka, ahogy a virágos kertben éppen tépkedi le a rózsabimbók fejecskéit. Látja, ahogy Nagyapja közeledik, és rafinált kis huncutsággal, két ujjacskája közzé fogja a letépett bimbót, mintha a száron volna, szöszke fejével ráhajol, és védekezve még a számonkérés előtt, csintalanul, odaveti – csak cagolom!
Mennek az utcán, Apja nagy meleg barna kezébe csimpaszkodva, mindenkinek köszönnek, aki szembejön velük a kisvároska utcáin. A Bodrog hídon, Apja kezét elengedve, fellép a korlát alsó vasára, van benne valami perverznek mondható félelem, de áthajol a korláton a fejecskéjével, és nézi az iszonyt. A hatalmas iszonyú, mélységes mélységet, ami húzná lefelé. S csak nézi és nézi, nem akarja elengedni a látvány, nem akar lelépni a vasról, kapaszkodik, és fél, de mégis vonzza ez a félelem. Talán már akkor is vonzotta a veszély. A mai napig a Bodrogot tartja a legsötétebb, legszörnyűbb folyónak. Miközben csodálja is, hogy egy ilyen nem túl nagy folyó képes, olyan hatalmas árvizet teremteni.
Leszállnak a buszról már nagyobbacska, apró szemű sárgaszilvafák hajladoznak az út szélén. Átmennek a főúton, a bekötő utat rózsák szegélyezik, különböző színekben., itt már nem járnak autók, itt ellehet már a biztonságos kezet engedni. S megérkeznek, a faiskolába, ahol Apa az egyik vezető. Apát mindenki szereti. Mindenki Józsi bácsija. Teszi a dolgát, és ő a kis csacska végre szabadon szaladgálhat a rózsaültetvényeken. Itt nem, hogy nem szabad letépni, a szirmokat, itt szüretelik, és rózsaszörpöt készítenek belőle. Senki nem szól érte, ha megcsócsál egy-egy bimbócskát. Valahogy ez a rózsakertes emlék, ez nagyon mély, sokszor előjön, a nyár melege, az illatok, a hangulat, az Apja, ahogy csak ők vannak ketten, ezeken az utakon.
A tanya télen. Mint egy festmény cím. Olyan is, maga az emlék, mint egy műalkotás. Száron hagyott kukoricák, aratatlan napraforgók, térdig érő hó. Ragyogó fehérség, pompás alakzatok a zúzmarás fák ágain. Zarándoklat, Sárospatakról, Halászhomokra, januárban gyalog. Látni akarta, a tanyát, ahol kislányként az almáskertben, szüretkor olyan jól érezte magát, azóta is imádja a Golden alma illatát, és zamatát, mély nyomok ezek. S Apa, mesél, mesél a múltról, anekdotázik a gyermekkorról, a reálgimnáziumról, hogy mennyire nem azt szerette volna. S gyalogolnak, a nagy hóban, úttalan utakon, a patakig, melynek befagyott jegén, hirtelen előbukkan korcsolyázva egy fiú, és száguld szabadon. valójában korcsolyája sincs, egy bakancsra van csak aggatva a sínpár, és repül vele szabadon. Ó, hogy irigyelte ő akkor, azt a fiút. Úgy szeretett volna, ő is szabadon szállni, a jégen, a metsző hidegben, kimelegedni, és élvezni a tél mindent beborító ragyogásának szépségét.
S felsejlenek Apa várásai, a munkából, a húgocskáival, a sarkon toporogva, hogy mikor jön már haza Apa. S, Apa jött, mindig jött, a hős, a megmentő. A nyugodt, a hallgatag, a szelíd. Aki mindig adott, még a saját kis maszek pénzéből, mikor Anyjuk szűkre porciózta a zsebpénzt. Néha talán, lehet, a magáét adta oda. Ő, volt az, aki télen is megvette a paradicsomot, amit akkoriban még primőrnek hívtak. S, aki nem sajnálta könyvekre a pénzt, még akkor, sem amikor nagyon szerényen éltek. Ő, volt az, amikor göcsölt a vakbele, a hátán vitte be a korházba, és Ő borogatta hideg vizes ruhával, amikor negyven fokos láza volt. Ő volt, aki vulkanikus természetű Anyjukat, le tudta csillapítani, és újra béke költözött a házba. Ilyen volt Ő, ha tudott segített, mindenkihez volt egy jó szava.
Talán életében egyszer neheztelt az apjára, amikor építkeztek, és Apu leborította a homokba a pörköltet véletlenül, s nem is rá volt mérges, hanem a helyzetre, hogy miként alkosson, tíz éhes, munkás férfinek, másik ebédet, méghozzá, nagyon gyorsan.
Emlékezik. Apu az örök, békéltető, megnyugtató, viccelődő. A gyerekkel mindig bohóckodott, a szemében bujkáló huncutkás mosollyal, pajkosan, pödörte bajusza végét. Betegségek, tűzdelték életét, töretlen hittel állta, az élet viharait, soha nem panaszkodott. Ha nagy néha valamiért néha esetleg neheztelt, az, az emberi igazságtalanság volt, életében a legcsúnyább szó amit az Apjától hallott a, - jó csavargó nagynénikéjét, volt.
A szőlőt a kertben csak Apu miatt nem vágatta ki, mert fontos volt, hogy az Apja örömét lelje benne, és fontosnak érezhesse még magát. Egyik ilyen alkalommal, amikor a betegség, e földi létsíkról való távozása előtt két évvel, újra megtámadta. Álldogáltak, beszélgettek. S, akkor a Drága jó kis Öreg, finoman tudatta, hogy nem kíván tovább küzdeni. Megértette. Akkoriban, már megtanította vele a sors, az élettel szembeni alázatot. Így hát tisztelte az életet, és meg tanulta tisztelni a halált is. Pontosan tudta, hogy, csak önzőségből nem szabad itt tartanunk valakit, aki menni akar. Ez, egy néma szövetség volt közöttük. Szerette, annyira az Apját, hogy tisztelje, hogy letelt az idő és menni akar. Talán könnyebb is volt így. Tudta, hogy el fog menni, csak azt nem tudta mikor. Amikor a betegség már nagyon súlyos lett, az összes többi családtag még küzdött, újabb és újabb műtétekért, melyek valójában csak a méltatlan szenvedéseket hosszabbították meg. Akit, nem engednek el, annak nehezebb eltávozni, innen.
Már, sem enni, sem beszélni nem tudott, de még annyira tudatánál volt, hogy akkor is érte aggódott. Férje akkor hagyta el, s Apu akkor is még intett a szemével, és jelzett a kezével, kérdőn, hogy visszajött-e e férje? Akkor, talán egyedül akkor, nagyon elgyengült, mert érezte Apja őszinte, aggódását, és szeretetét. Nem volt tanúja a végső tusának, Anyja csak röviddel utána szólt, hogy végleg távozott. Ott, ült a család, és várták, hogy elvigyék, ahonnan majd, földi végső pihenőhelyére kerül. S az a nagy, meleg barna kéz, nem simogatta már atyai gondoskodással senki fejét többé. S életében először, megcsókolta apja hideg kezét, mintha ezzel a gesztussal köszönte volna meg azt a sok szeretetet, törődést, megértést, amit kapott. Nem, volt benne semmilyen rossz érzés. Béke, és nyugalom járta át a lelkét, hisz a szenvedés véget ért.
Hogy, hiányzik-e? Olykor igen, de tud belül beszélgetni vele, olyan mintha vele volna, szinte hallja a válaszokat, ahogyan mindig is tanítgatta, - Fiam (mert így szólította sokszor) ne ítélkezzünk, mindig lépjünk a másik cipőjébe. Juditkám, nem tudjuk, mi, miért van! Az idő, mindent igazol, csak tudni kell rá várni. Amikor még tudott beszélni, azt mondta, hogy érzi, hogy bölcs Salamon miért mondta, hogy – minden hiábavalóság.
S, él benne tovább, viseli a tulajdonságait, néha látja, és, érzi is, ha tükörbe néz a saját szemében, megbujkáló Apja huncut mosolyát. Jó, így. Olykor, dob egy puszit az égre, és megköszönni, hogy ilyen Apukája volt.
2010.11.19.
-Consuelo-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése