Kérdések, kérések, gyors válaszok. Nagyon érdekes dolgok történnek velem mostanában, nem keresem rájuk a magyarázatot, csak figyelek és nyugtázom a történéseket. Reggeli elmélkedésem során megfogalmaztam egy kérdést, kérve segítséget a megválaszoláshoz. Két lehetőség közül melyik volna a helyes? A belsőhangom tudta, hogy mi volna most a legoptimálisabb cselekedet, de az agyammal még küzdöttem ellene. Az intuíció és a racionalitás vetekedése. Ezen tipródás során, ma félnyolckor csengettek, ezzel rövidre is záródott a kérdés megoldása.
Külső szemlélő számára talán vesztesen jöttem ki az ügyből. De, megesik, hogy a látszólagos veszteségek, valójában győzelmek, mert lehet, olyan terhektől könnyebbültem meg általa, melyek ólomsúlyként nehezedtek rám, gátolva a továbbhaladást.
Úsztam az árral szemben, kapkodtam a levegőt és fuldokoltam, rá adásul nem is haladtam. Az energiáimat felemésztette az értelmetlen küzdés, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy tisztességesen végig úszom ezt a távot.
Nem mértem fel jól az erőforrásaimat, túlbecsültem a pillanatnyi terhelhetőségem. Feladni, vagy erő felett küzdeni? Szégyen, ha néha feladjuk? Valóban az? Ki ítéli, és ítélheti meg? S valódi feladás ez, vagy csak a saját korlátaimnak elfogadása? Most ennyire voltam képes, ez tellett tőlem, de ezt igyekeztem a legjobban végezni. Amikor 120%-ra teszem a saját magammal szemben felállított mércém, és valójában csak 50%-ra vagyok képes. Akkor előre visz-e az azon való nyüszőgés, hogy jaj, jaj, most mennyire keveset bírok, vagy még a maradék erőmet is elveszi a feladattól, a gyengébb teljesítmény feletti kesergés, így még azt az 50%-ot sem teljesítve.
Mennyire vékonyjégen táncolás ez a lélek belső harcában. Nincs, örök lobogás, nincs mindig csak fent, mint ahogy, a békának is fel kell emelni néha a fenekét ha, ugrik.
Amikor megértem, hogy az önérzet, csak része a személyiségemnek és nem a személyiségem. Amikor felfedezem, hogy ha önérzetemben esetleg sérültem is, de nem ez az egyetlen kincsem, hanem nagyon sok más is még. Amikor reális az önértékelésem, és elfogadom magam a jó és rossz tulajdonságaimmal, s ez, az elfogadás önszeretetbe torkollik. Amikor tudom magam annyira, becsülni és szeretni, hogy képes vagyok a világ szájától, véleményétől függetleníteni magam, hogy mit gondolnak mások, ha túl tudok ezen lépni, nyert ügyem van.
Hiszen ki alkothat rólam objektív képet, alkothat-e? Valójában a másik személy érzelmi indulatai, az adott körülmény során, határozzák meg a pillanatnyi kivetítéseit a személyemről. Ami koránt sem biztos, hogy állandó, csak az akkor és ott időintervallumának a szüleménye. Változó. Ha képes vagyok a magamról alkotott képnek való elvárástól, és a megfelelési kényszertől szabadulni, akkor megnyertem egy apró csatát önmagammal szemben.
-Consuelo-
2010.11.05.
Kedves Consuelo, köszönöm hogy olvasóm lettél, szeretettel látlak:) És gratulálok a blogodhoz!
VálaszTörlés