Valószínű mások is átmentek ezen érzéseken, számomra mégis az újdonság erejével hat. Olyan érdekes dolgok történnek velem. A hétvégén az ország egy távolabbi részébe volt utam, egy „furcsa” kérésnek téve eleget.
A volt férjem megkért, hogy látogassam meg vele az Édesanyját. Mivel már másodszor kért erre, és az első alkalommal nem értem rá (s valójában most is lettek volna fontosabb dolgaim, a fizikai világ szintjén) azt gondoltam, valamiért fontos lehet neki, ha ezt már ismételten kéri. Megkérdeztem a belső hangom, és a hang azt mondta – menj! Nem kellett ellenérzéseket leküzdenem, nem kellett a büszkeségem félre tennem, hogy miért nem az a nő megy vele, akivel él, egyszerűen a belső hangomnak megfelelően cselekedtem, mert azt éreztem, hogy most ez a helyes.
Sokszor felmerül vádként, hogy aki az Exéről beszél az még nem engedte el. Nem értek ezzel teljesen egyet. Most nem arról van szó, hogy percenként erről témáznék, de amikor jelen van az életemben valamilyen formában, akkor ugyanúgy, mint bárki más, mint napi történés igenis felmerül. Egy éve volt egy 3 hónapos, olyan félig-meddig együtt élős kapcsolatom, az a Barátom rendre totálkárra tört, amikor a volt férjemmel beszéltem telefonon. Kikészült attól, hogy miért vagyok kedves az Ex-el, és miért nem éreztetem vele, hogy milyen pocsék dolgot művelt és hogy elbánt velem, mert ő is azért dühös az Exére. Jó magam meg azt gondolom, hogy ha lehet béke, minek legyen háború?
A múltat és annak szereplőit, nem megtagadni kell, hanem elfogadni. Hiszen e személyek kísértek utamon, formáltak, tőlük is vagyok az, akivé lettem. Nem lehet kiradírozni, az életem lapjairól, mintha mi sem történt volna, hiszen van olyan kapocs közöttünk ahol a génjeink keveredése, nagyon is jól sikerült formát öltött, ettől sajátságos szerintem az exekkel való viszony, hisz a barátokkal, testvérekkel, nem lehetnek pont ehhez hasonló kötelékek. Ha ócsárolnám, és borzalkodnék, csak magam minősíteném, hiszen az én választásom volt, senki sem kényszerített rá.
Bár való igaz, hogy egy tiszta lapra könnyebb írni, mint áthúzva a sorokat felülírni. De, ebben az életkorban íratlan lapokról álmodozni ostoba vállalkozás volna. Egy másik ember múltja csak abban az értelemben érdekel, hogy az volt a vezetője ez eddig, de igazán csak az a fontos, hogy most ki Ő?
Persze, abban is van valami, ahogy valaki az Exéhez viszonyul, és ebben nagyon is különbözhetünk. Találkoztam valakivel, mesélt magáról, ahogy egy standard ismerkedés során ez óhatatlanul előkerül. Azt mondta,- évekig vártam arra a nőre (a volt feleségére). Visszakérdeztem – annak a nőnek nevezted? – Nem! Tört ki belőle – arra a ribancra! Hoppá! Merült fel bennem is, hogy ott ahol ekkor indulat van még, ott érzelem is van! Tehát valahol, én is csak minősítek ilyen formában. A düh a harag erős érzelmek, hiába mondjuk, hogy ó, már nem érzek az ex iránt semmit. Számtalan értelmes, számomra értékes ismerősöm, nyilvánul meg valami olyan elementáris gyűlölettel az exe iránt, hogy csak nézek nagyokat. Rácsodálkozással nézem, hogy ha két ember szerette valaha egymást annyira, hogy összekötötte az életét, utódokat hoztak létre, akkor most, hogy képes ennyire gyűlölni?
George Sand sorai ugranak be – a szeretet és gyűlölet ikertestvérek, de csak romlott lelkekben. Talán én nem minősítenék így, de a harag az bizony egy érdekes dolog. A nagy feketekönyv úgy ír Istenről, hogy haragja felszállt orrába, ha tételezzük fel valóban az ő képére és hasonlatosságára vagyunk alkotva, akkor a bennünk lévő isteni, miért is ne jelenhetne meg időnként harag formájában. Bár óvás is vagyon írva, haragudjatok, ám de ne vétkezzetek! Az én olvasatomban ez az jelenti, hogy az emberi természet velejárói, a harag a düh, de nem szabad, hogy tartósan fészket rakjon a szívünkben és gyűlöletté fajuljon.
Miért csapnám be magam, nekem is voltak időnként ilyen érzéseim, ha nem is heves megnyilvánulásúak. Főleg az elején, amikor egyedül maradtam. Azokon a rosszul sikerült elfuserált randikon, vagy különböző idióta helyzetekben, amikor megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt? Holott magam sodortam bele, őt okoltam elsőként, magamban azt kérdeztem- látod drágám mit tettél? Mintha ő, vitt volna ezekbe a helyzetekbe, pedig nem! S valójában, azt sem tudhatom, hogy mi lett volna, ha másként alakul. Nincs szükség már bűnbakokra, mióta be kellett látnom, hogy a tetteimért csak is én vagyok a felelős, hiába is kerítenék köré szép nagy ideológiákat.
Mostanában már inkább néha csak sértettséget érzek, s azt is főleg a velem élő közös gyermekünk Exem részéről időnkénti elhanyagolása okán. Ez is a folyamat része, tanulni való nekem, ahogy a gyerek tőlem kérdezi – nem tudod, mi van apával? Hogy ezt a helyén kezeljem s tanulnivaló a gyereknek is, hogy miként kell ehhez viszonyulni., ezek kérem a mi leckéink.
Nem állok ellen már az érzéseimnek. Hagyom, hogy átmenjenek rajtam az itt és most-ban, nem tagadom meg a valóságot. Ha sértett vagyok, akkor azt mondom, most sértett vagyok. Nem filozok azon, hogy ez egy helytelen érzés, megélem. Szerencsére rövid ecsetvonások ezek a lélekpalettámon, utána átfestem az elengedés színeivel. Éveket fecséreltem arra, hogy azzal foglalkoztam, hogy mi volna a helyes érzés és, hogy, hogy kellene éreznem és nem azzal, hogy mit is érzek valójában. Az ellenállás teljesen kimerített. Mióta elfogadom magam, úgy ahogy vagyok, a jó és a rossz tulajdonságaimmal, azóta jobb nekem. Megismertem a lelkem sötét oldalát is, hogy ilyen is tudok lenni, így is tudok működni, ez is bennem van, ez is én vagyok, azóta nem félek, mert ismerem magam. Már nem tökéletességre törekszem, csak lelki fejlődésre, ahol jóváírhatom magamnak haladásom eredményeit.
Olyan érdekes, hogy sokan az új társukban egy gyűlölő partnert is keresnek az Exük iránt, olyan gyere, utáljuk együtt-et. Nem segítek senkinek haragudni. Igaza van a peres félnek, míg el nem jön az ő peres társa. Ha csak az egyik oldal ismert, hogyan is várható el bármiféle objektív állásfoglalás? Nem voltam a másik ember helyében, nem éltem át az ő élethelyzetét, érzéseit, fogalmam sincs az ő helyében én hogyan cselekedtem vagy döntöttem volna, így hogyan is ítélkezhetném?
Másfelől, hiszek a morfogenetikus energiamezőben (több ízben is megtapasztaltam a működését eddigi életem során)ahol az a szabály, hogy az előttünk járókat a megfelelő helyre kell tenni, és meg kell nekik adni a tisztelet, így az új társ exeinek is. Meg kell köszönni, hogy utat engedett nekünk, hiszen ha ő nem megy el, akkor most mi nem lehetnénk a másik mellett. Számomra ez egyszerű és világos. Van egy intuitív kommunikációs technikám, melyet kénytelen voltam párszor kipróbálni, pont e mezőelmélet segítségével, azon férfiak esetében, akik özvegynek vallották magukat, nem érkezett válasz az exeiktől, szinte biztos voltam benne, hogy az asszonyok élnek, és ez be is bizonyosodott. Volt olyan esetem, hogy kénytelen voltam az egyik ilyen urat meglátogatni, mert elfelejtett visszaadni egy számomra nagyon fontos dolgot, (az csak egy dolog, hogy nem úgy hívták, nem ott lakott, stb. ahogy mondta, meg kaptam a segítséget az univerzumtól, hogy erre fény derüljön), hogy becsengettem és az a hölgy nyitott ajtót, akinek Milánóban van a férje szerint a sírja. Elhatárolódom, az effajta számomra szentségtörő hazugságoktól, mert vannak, dolgok melyekkel nem viccelünk, számomra ilyen a születés, és ilyen a halál.
Az, hogy elfogadom, hogy ilyen a világ amilyen, nem azt jelenti, hogy egyetértek a hazugsággal, és örömöm lelem benne. Bár valaki azt írta itt nekem, hogy keserű vagyok, nem győzködtem, hogy nem, mert ez nem keserűség inkább egy sajátos szomorúság amiatt, hogy mi dolgom nekem a hazugsággal? Lassan érteni kezdem a lecke lényegét.
Az emberek alapvető problémája, hogy a félelem motiválja őket. Nem vagyok elég jó, nem felelek meg, nem vagyok rá képes, ha megmutatom, önön valóm nem vagyok szerethető, stb. A félelem, a düh, a harag mind lehúzzák a lelket. Az ego csúfondáros játékai ezek. Amiket tapasztaltam, az elmúl évek során, hogy nagyon nehezen fogadják el az emberek, hogy ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan tervezték, nem tudják elfogadni, hogy nem ők irányítanak, s ez mind-mind az ego. A titok, az elfogadásban és az elengedésben rejlik.
Na, jól elkanyarodtam a kályhámtól. Szóval visszatérve a szombati élményeimhez, a délelőtt egy nagyon kellemes új kis jövevény szemrevételezése volt a családunkban. Utána egy kis Duna parti településen ebédeltünk egy remek halászlét. Megérkezvén a volt Anyósomhoz, érdekes látvány tárult elém, melyet megalázó volna ránézve leírnom. Ott állt előttem életem negyedszázadának egyik főmegkeserítője, mint egy riadt szemű kislány, akinek épphogy csak pislákol némi értelem a szemében. Láttam, hogy megismer, csodálkozik, és nem érti, hogy mit keresek ott, de valahol véltem felfedezni némi örömet is a tekintetében. Érezhetően összezavarodott. S akkor, ott velem valami csoda történt. Lágyan a két kezemmel megsimogattam az arcát és magam sem tudom miért, azt mondtam- M. néni, nem haragszom, minden rendben van! Olyan végetlen szeretetet éreztem belül, egy különleges boldogságérzés járt át, és hirtelen okafogyottá vált a múlt minden sérelme. Lélekben már régen megbocsátottam neki, de valamiért úgy tűnik fizikai síkon is meg kellett, hogy történjen ez.
Az ex nehezen kezelte a látványt, pontosan értettem őt, hogy látni egy erős szépasszony, hogy semmisül teljesen meg. Éreztem a volt férjem kínjait, mely nem szólt másról, mint a tehetetlenség érzéséről, hogy nem tehetek semmit, nincs felette hatalmam. Kezdtem azt is megérteni, miért akarta, hogy én menjek vele, miért velem kívánta ezt megosztani. Az édesapám miatt én már túl voltam ezen az érzésen, amikor végig kellett néznem a lassú haldoklását, ahogy semmivé foszlik ez erő. Ez még egy végső záróakkordja volt a múltamnak.
Mint amikor véget ér egy darab, a szereplők meghajolnak a közönség és később egymás felé is, alázatos fejbiccentéssel megköszönve az együttjátszás örömét. Majd legördül a megbocsátás nehéz brokát függönye, s a Diszelezők már új darabra rendezik a színpadot, premier lesz a jövő héten, s a régiek ingyen sem említettnek már…
/ A békés harcos útja (film)/
http://www.atitoksikerkulcs.shp.hu/hpc/web.php?a=atitoksikerkulcs&o=a_bekes_harcos_utja_c__film_nIHV
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése