Az iroda kellemes hangulatos fényben úszik, a kis lámpa fénye árnyékot vet a fehér falra. A hosszú, sötét éjszakák emléke sejlik fel. A hatalmas monitor Word dokumentumának felületét körbeveszi a képernyővédő zöldjében megbúvó Alak.
Zene szól, lélekhúrokat pengető.
Bőrfotelomban hátradőlve, lában keresztbetéve az asztalon, vékony szál cigaretta a kezemben, kígyózó füstje a mennyezet felé száll. Átadom magam a zenének, hagyom, hogy röpítsen, vigyen, amerre visz.
Lehunyom a szemem, szemhéjaimon keresztül érzem a fény melegségét. Ringok a zene ritmusával, a kezem mozdulatlanságba mered, a cigarettavég hamuja hosszúra nyúlik. A zene szárnyán álomvilágba repítem magam, feltűnök magam előtt, ahogyan a tengerparton, kendőmben körbe-körbe táncolok bele a partot nyaldosó fodros habokba, majd röpke pillanatra kendőmet fejem felé emelve köszöntöm a lenyugvó napot. A ritmus itt dobog bennem, vele dobbanok. Vízesés alá álok, érzem a cseppek érintését a testemen, kimos belőlem mindent, a hűs tiszta víz, mint az eső az emlékeket az élet járdáiról. Csak a most van, a pillanat. Felzeng a női kórus, felszakad bennem valami, valami fájdalmasan szép, befelé folynak a könnyeim, töredékek csupán az idő áramlatában. S átjár valami különös boldogság érzés. A lélek szabadságának öröme ez. S az, az érzés, hogy a fantáziámnak, csak a saját képzeletem szab határt. Jó így. Újra és újra lejátszom a zenét. Élvezem az érzést, amit kivált belőlem.
Valójában nem is ezt szerettem volna leírni. Hanem kiírni magamból néhány érzést, gondolatot. Veszem a leckéket kedves Élet Mesteremtől, s kapom szépen az íveket, lassan haladok. Csalódottnak kellene lennem, de nem vagyok az. Ha valaki rendre nem tartja be az ígéreteit, tapasztalati alapon feltételezed, hogy most sem fogja. Milyen illuzórikus volna arra számítani, hogy bármi is változna. Bár ezzel az önvédelmi gesztussal valójában megfosztom őt a bizalmamtól, hogy képes lehet másnak lenni, mint amit eddig mutatott magából.
Ha nincs elvárás nincs csalódás! Ez nem a könnyű leckék közzé tartozik, de igen fontos tantárgy. Nehéz megvalósítani, pedig ha jól belegondolok, ami nem az enyém (érzés, vágy, gondolat) az soha nem is lesz az. Ha nem várok el semmit, akkor, ha bármit kapok, az csak plusz. Piszok nehéz ez nekem!
Mindez nem jelenti azt, hogy minősíteném őt ezért. Az empátiámmal mindig felmentem őt, mondván, hogy nem tudom, mi játszódik le benne, hiszen nem vagyok az ő helyében. S ilyenkor előjön bennem a saját megbízhatatlanságom, a be nem tartott ígéreteim, az elodázott dolgaim. Ezek a csak az én érzéseim róla, és arról, ahogyan reagálok belül erre. Honnan tudhatom, hogy ő megtudja-e válaszolni magának azokat a kérdéseket, melyeket, ha magammal kapcsolatban megkérdezek pl.- ezt miért tetted- sokszor én sem tudok magyarázattal szolgálni.
Talán azért ragaszkodom hozzá még mindig, mert a saját esendőségem tükrét látom benne.
Az érzéseim, az enyémek, ha akarom, dédelgetem őket, ameddig nekem ez jó, vagy ad abszurdum akkor is ha nem jó, ha akarom, elengedem őket. Ez a döntés szabadsága. Az én személyes választásom. Ha az ember lánya sokat gyakorolja az elengedést egyre könnyebben megy.
Nem tudom, hogy meddig ragaszkodom hozzá, nem tudom a pillanatot meghatározni, hogy véget ér-e majd, vagy hogyan ér véget, mert nem gondolkozom ezen, csak átadom magam az érzésnek, mert az enyém. S jó, hogy tudok érezni. Szabad érezni és szabad hibázni, szabad szükségleteimnek lenni (érzelmi is) és kérni azok kielégítését. A kérdés nyitott, meddig tarthat egy viszonzatlan érzelem? S összefügg a másik félbehagyott kérdésemre, az elvárások kontra feltétel nélküli szeretet. Szilánkos még a megválaszolása magamnak, lassan áll össze a puzzle.
-Consuelo-
2010.10.30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése