Szelídülj bele...

Az iroda kellemes hangulatos fényben úszik, a kis lámpa fénye árnyékot vet a fehér falra. A hosszú, sötét éjszakák emléke sejlik fel. A hatalmas monitor Word dokumentumának felületét körbeveszi a képernyővédő zöldjében megbúvó Alak.

http://www.youtube.com/watch?v=CD6ZrTN6c4s&feature=related

Zene szól, lélekhúrokat pengető.

Bőrfotelomban hátradőlve, lában keresztbetéve az asztalon, vékony szál cigaretta a kezemben, kígyózó füstje a mennyezet felé száll. Átadom magam a zenének, hagyom, hogy röpítsen, vigyen, amerre visz.

Lehunyom a szemem, szemhéjaimon keresztül érzem a fény melegségét. Ringok a zene ritmusával, a kezem mozdulatlanságba mered, a cigarettavég hamuja hosszúra nyúlik. A zene szárnyán álomvilágba repítem magam, feltűnök magam előtt, ahogyan a tengerparton, kendőmben körbe-körbe táncolok bele a partot nyaldosó fodros habokba, majd röpke pillanatra kendőmet fejem felé emelve köszöntöm a lenyugvó napot. A ritmus itt dobog bennem, vele dobbanok. Vízesés alá álok, érzem a cseppek érintését a testemen, kimos belőlem mindent, a hűs tiszta víz, mint az eső az emlékeket az élet járdáiról. Csak a most van, a pillanat. Felzeng a női kórus, felszakad bennem valami, valami fájdalmasan szép, befelé folynak a könnyeim, töredékek csupán az idő áramlatában. S átjár valami különös boldogság érzés. A lélek szabadságának öröme ez.  S az, az érzés, hogy a fantáziámnak, csak a saját képzeletem szab határt. Jó így. Újra és újra lejátszom a zenét. Élvezem az érzést, amit kivált belőlem.

Valójában nem is ezt szerettem volna leírni. Hanem kiírni magamból néhány érzést, gondolatot. Veszem a leckéket kedves Élet Mesteremtől, s kapom szépen az íveket, lassan haladok. Csalódottnak kellene lennem, de nem vagyok az. Ha valaki rendre nem tartja be az ígéreteit, tapasztalati alapon feltételezed, hogy most sem fogja. Milyen illuzórikus volna arra számítani, hogy bármi is változna. Bár ezzel az önvédelmi gesztussal valójában megfosztom őt a bizalmamtól, hogy képes lehet másnak lenni, mint amit eddig mutatott magából.

Ha nincs elvárás nincs csalódás! Ez nem a könnyű leckék közzé tartozik, de igen fontos tantárgy. Nehéz megvalósítani, pedig ha jól belegondolok, ami nem az enyém (érzés, vágy, gondolat) az soha nem is lesz az. Ha nem várok el semmit, akkor, ha bármit kapok, az csak plusz. Piszok nehéz ez nekem!

Mindez nem jelenti azt, hogy minősíteném őt ezért. Az empátiámmal mindig felmentem őt, mondván, hogy nem tudom, mi játszódik le benne, hiszen nem vagyok az ő helyében. S ilyenkor előjön bennem a saját megbízhatatlanságom, a be nem tartott ígéreteim, az elodázott dolgaim. Ezek a csak az én érzéseim róla, és arról, ahogyan reagálok belül erre. Honnan tudhatom, hogy ő megtudja-e válaszolni magának azokat a kérdéseket, melyeket, ha magammal kapcsolatban megkérdezek pl.- ezt miért tetted- sokszor én sem tudok magyarázattal szolgálni.

Talán azért ragaszkodom hozzá még mindig, mert a saját esendőségem tükrét látom benne.

Az érzéseim, az enyémek, ha akarom, dédelgetem őket, ameddig nekem ez jó, vagy ad abszurdum akkor is ha nem jó, ha akarom, elengedem őket. Ez a döntés szabadsága. Az én személyes választásom. Ha az ember lánya sokat gyakorolja az elengedést egyre könnyebben megy.

Nem tudom, hogy meddig ragaszkodom hozzá, nem tudom a pillanatot meghatározni, hogy véget ér-e majd, vagy hogyan ér véget, mert nem gondolkozom ezen, csak átadom magam az érzésnek, mert az enyém. S jó, hogy tudok érezni. Szabad érezni és szabad hibázni, szabad szükségleteimnek lenni (érzelmi is) és kérni azok kielégítését. A kérdés nyitott, meddig tarthat egy viszonzatlan érzelem? S összefügg a másik félbehagyott kérdésemre, az elvárások kontra feltétel nélküli szeretet. Szilánkos még a megválaszolása magamnak, lassan áll össze a puzzle.

-Consuelo-

2010.10.30.

Szeretet „káosz” 1.

Consuelo 2010.10.25.

Tegnap elég sokat merengtem a feltétel nélküli szeretet témakörén. Konkrétan azon, hogy én mennyire vagyok képes erre? Épp ezen elmélyedéseim közben kaptam egy anyagot, a szeretet hamisított változatairól. Érdekes volt, mintegy válaszként érkezett a bennem lévő kérdésekre.

Amennyire árnyaltnak gondoltam eddig az anyanyelvem, megdöbbentő volt szembesülnöm, hogy a magyarban a szeretet szót használjuk akár ellentétes értelemben is olykor. Gondolatilag társítunk, de a nyelvi megjelenítés nem fejezi ki, hogy mit is érzünk, amikor azt mondjuk, szeretünk.

Csak úgy elemezgettem a valódi érzéseimet, a Férfi felé, hogy mi is van mögötte. Feltétel nélküli szeretet? Valószínűleg nem! Hogyan is lehetne, ebben az értelemben? Mély vonzalom, a bölcs elme iránt, vágy a test után, és a meghitt együttlét megélése utáni álmodozás. Pislákoló érzések, talán a szerelem szikrája lehetne, ami fellobbantaná a parazsat. Ha volna, mi táplálná, a tűzet, hogy ne hunyjon ki. Hiába mondogatom magamnak, én is amit olvastam tegnap: „…De, én szeretlek! A szó mögött- észre sem vette, de- az a gondolat volt, hogy: De én, akarlak, és kellesz nekem, mert nekem most jó Veled!” Hát igen, milyen egyszerű becsapni saját magam is néha. mennyire képes vagyok, összekeveri mindent a fejemben.

Hétköznapi értelemben azt gondolnám, hogy egy emberi (akármilyen emberi kapcsolatot)” a szeretet képes összetartani. Pedig, nagyon sok más összetartó erő, ragasztó létezik még ezen kívül. Ilyenek, a szexuális vonzalom, az érdek, a pénz, a szükség, a törvények, és az édesanyák összetartó ösztönei is. Igazi szövetségeket tartanak fenn, és családokat, vállalatokat, mentenek meg a széthullástól, mert együtt maradni, és együttműködni létfontosságú előny!”

Akkor vajon mire van az állítólagos összetartó ereje a szeretetnek, merül fel a kérdés.” A szeretet, amelyre szükség van egy párkapcsolatban az élet viharos tengerén, az nem vonzalom, nem szenvedély, nem szerelem, nem rajongás, nem mindig a szabadság korlátlan odaajándékozása, nem elnézőség, nem sajnálat, nem egy ösztönös tett, nem puszta kiszolgálás, nem mindig adás, és elsősorban nem csak érzelem. „

A szeretet is egy ragasztó, egy olyan összetartó erő,” amelyre leginkább a nehéz időkben van szükség, amikor a többi ragasztó, éppen elengedett. Amíg jól mennek a dolgok, amíg ott van a szexuális és esztétikai vonzalom, az egyetértés, a közös célok és érdekek is összetartanak egy kapcsolatot. Ebben az időszakban, általában a kapcsolat legelején még ki sem derül, hogy a nő és a férfi nem is képesek szeretni egymást. Azután persze jönnek a nehezebb napok, és mindegyikük elkerülhetetlenül vizsgázni fog…”

Ahogy visszatekintek, bizony megbuktam ezen a szeretet vizsgán. Amikor azt hittem magamról, hogy képes volnék az életemet adni a másikért, amikor éles helyzetben ennek csak a puszta lehetősége gondolati szinten felmerült, nem volt egyértelmű a válaszom. Azt hiszem magamban csalódtam a legnagyobbat, hogy milyen jótékony cukormázat húztam a lelkemre, holott a valóság ettől sokkal ridegebb, és kevésbé önfeláldozóbb.

Néha az emberi lélek lomtárában mégis összekuszálódnak a gombolyagok és gubancos lesz minden, s akkor rendet kell tenni. „ Ő nem engedte meg nekünk, hogy összekeverjük a vonzalmat a szeretettel.” „ Olyan férfit szeress, akihez vonzódsz, és akivel összeillesz.” „Aláhúzta nekem a három szót, nehogy elfelejtsem, hogy ezek különböző dolgok.”Párkapcsolati szempontból, nagyon nem mindegy, hogy mit gondolok én szeretetnek!

A szeretet lényege számomra, az ELFOGADÁS! Más megfogalmazásban: „Valódi segítség vagy támogatás kifejezése és nyújtása-önzetlenül adva.” „A valódi segítség mindig a megoldást támogatja, nem a problémát.” Hitem szerint, a szeretet mindig konstruktív kell, legyen.

Olyan egyszerűnek tűnik a szeretet, s még is milyen nehéz jól gyakorolni, ahogy jó a másiknak, és jó érzés nekem is.

S akkor nem beszéltem még arról a feloldhatatlannak tűnő ellentétről, ami a feltétel nélküli szeretet és az én elvárásaim között húzódik. Ez még kristályosodik, hogy, hogy is állok jelenleg ezzel…

http://www.youtube.com/watch?v=t7KLtgA5AYE

Cunsuelo 2010.10.24.

Üdvök, minden esetleg ide tévedőnek!

Felületet szerettem volna válltani az írogatásra, most megteszem. Kiírom magamból, amit szeretnék.

Tegnap azon gondolkoztam, hogy mennyire ártalmas a hazugság, annak is aki mondja és annak is aki hallgatja. Aki hazudik, nem vállalja önmagát, tudatosan vezet félre. Akinek hazudnak, esélyt sem kap arra, hogy az igazság tudatában mérlegeljen, hogy talán úgy is képes volna a másikat elfogadni. A hazudozó diszfunkcionálisan működik, nem hiszi el magáról, hogy ha megmutatja igazi valóját, akkor is szerethető. Akinek hazudnak, nem kapja meg az alapvető tiszteletet, hogy feltételezik róla, hogy felnőtt érett személyiségként képes reagálni, és szembe nézni a valósággal. Ebben az esetben mindkét fél be van csapva.

Van egy Férfi az életemben, aki mentálisan nagy befolyással bír rám. Tökéletesen tudatában van ennek. Alig tesz valamit bele ebbe a távkapcsolatba, mindig annyi kis rőzsét dob a tűzre, hogy épp csak ki ne hunyjon. De, diplomatikusan teszi. Soha nem elutasító nyíltan, inkább érdektelen. Teljesen az ő szabályai szerint szeretne játszani, miközben azt igyekszik kommunikálni, hogy á, dehogy, ő tekintettel van a másikra.

Ócska játszma ez, ha jól belegondolok. A határaim kijelölése, az önbecsülésem, a nehezen visszaszerzett nőiességem most a tét. Érzelmi megkötözöttségben vagyok általa, nem érzem magam szabadnak, még arra sem, hogy fizikai kapcsolatba bonyolódjak valaki mással. S közben ez a kapcsolat, az örök várakozás reménységén túl, nem nyújt nekem semmit, néhány sablon sms-nél, mert sokszor még csak az sem személyre szóló. A személyem iránti minimális érdeklődés is alig-alig van jelen, s én még is betegesen ragaszkodom. Vajon miért? Ki tudja, hogy e-miatt a megkötözöttség miatt, hány lehetőség mellett megyek el? 45 éves vagyok, és alapvetően bizakodó, de az idő, fizikai hatását én sem kerülhetem el.

 Miközben a hitem azt mondatná velem, hogy nem számít, a szépség, nem számít a kor, ha benne van a sorsomban valaki, akivel találkoznom kell, és dolgom van vele, így lesz. Aközben az eszemmel pontosan tudom, hogy kijelöltem egy célt, amihez tartanom kellene magam. Viaskodik bennem, a józan gondolkodás, és az életnek való alárendelés.

Tegnap, ennek a férfinek volt egy burkolt üzenete egy felületen (ha megemlíteném neki, azt válaszolná, hogy nem nekem szólt, de akár szólhatott is volna) reagálni akartam, de nem tettem meg. önfegyelmet gyakoroltam, és pontosan azért, mert el akarom hinni magamról, hogy úgy vagyok jó ahogy vagyok, és akinek kelleni fogok így kellek majd, a jellemhibáimmal és az erényeimmel.

Régebben Ady:Finita című verse volt az egyik kedvencem (alapvetően elég negatív kicsengésű, csalódásról szóló vers) tegnap még is ez jutott eszembe.

"Vége van. A függöny legördült,
Komisz darab volt, megbukott.
Hogy maga jobban játszott, mint én?...
...Magának jobb szerep jutott!
Én egy bolond poétát játsztam,
Ki lángra gyúl, remél, szeret -
Maga becsapja a poétát,
Kell ennél hálásabb szerep?!...

Kár, hogy kevés volt a közönség.
Nem kapott illő tapsokat,
Pedig ilyen derék játékért
Máskor kap rengeteg sokat.
Mert e szerep nem most először
Hozott magának nagy sikert:
Volt már olyan bolond poéta,
Aki magának hinni mert...

Én magam e csúfos bukásért
Vádolni nem fogom soha,
Ez volt az utolsó csalódás,
A szív utolsó mámora.
Egy percig újra fellángoltam,
Álom volt, balga, játszi fény;"

Igen, balga játszi fény…közel tudnék kerülni, lélekben ehhez a férfihez, de ő nem akarja, csak játszik velem. Persze, hogy ebben mi lehet neki a jó? Ki tudhatja? A férfi ego kifürkészhetetlensége. Egy strigula, egy nő, akiről el lehet mondani, ez is oda van értem. Csak egy a sok közül.

Kell magam, annyira értékelnem, még ha teljesen egyedül is maradok, hogy csak olyan dologba fektettek bármilyen energiát, amiből én is meríthetek. Bár a szeretet feltétel nélküli kell, legyen, szeretem mert…csak…S ez így is van. A szívemben, marad, neki egy hely ahová elzárom, ez így volt és lesz is. De nem ringatom magam abban a rózsaszín felhőben, hogy én jelenthetek neki valami többet is esetleg. Valójában úgy érzem sokat tudnék neki nyújtani, de cserébe sokat is várok el, kapcsolati szinten. Végtelen számú nője lehetetett, ha eddig nem jutott el odáig, hogy az érzékelés szintjén meglássa bennem, ami számára érték, akkor már nem is fogja. Neki jó, úgy ahogy van. S nekem nincs hatalmam ezen változtatni.

Lehet idézőjelben ez a darab megbukott. De az életem filmjének én vagyok, az írója, rendezője és szereplője is. Mindig lesznek újabb és újabb darabok, és én amíg élek játszani fogok. Egy darab sikere, nem az adott karaktertől függ, hanem az azt megszemélyesítő színész játékától. Rajtam múlik, hogy milyen élet vígjátékot írok, hol rendezem be a színpadot, és kiket választok szereplőnek, s milyen szerepet szánok a műben magamnak, most már ezt tudom. Hát most újra játszom…

Humphrey Bogart azaz Rick egyik híres filmbéli mondta:

 - Ha ő kibírta én se halok bele. Játszd!

Humphrey Bogart szeme könnybe lábad a muzsika hallatán, visszatérnek a kellemes emlékek, illetve a gyötrelmes szétválás pillanata. Az a pillanat, ami szerelmes szívét örökre összetörte.

A filmszalag forog tovább, a zongora hangja átjárja a kávézót, - Játszd újra Sam, kiálltja Rick. Sam pedig csak zongorázik, és csak zongorázik... ahogy múlik az idő, as time goes by.

Egy kis humorral oldom magam, és mosolygok.

http://www.youtube.com/watch?v=RQIFK2I7ssg

Most kint is esik.

Néhány mondat a filmből:

Azelőtt szeretted az esőt! – Én imádom! Lemossa az emlékeket az élet járdáiról.