Belga csoki

Belga csoki Betoppant újra Cupp Mester. Tíz év ismeretség. Eltűnések, előkerülések ritmusa. Időnként idesodorja hozzám őt az őszi szél. Nincs bennem semmi, talán némi öröm, ami vélhetően valamilyen jóvátételérzésből fakadhat, hogy mát még is, hogy még se vagyok feledhető. Maradt belőlem némi léleknyomat, valahol, valamiért, valakiben. S ez jó. Most jó. A tudatos, logikus elmém, pontosan tudja, hogy értelmetlen bármilyen remény, bármilyen érzelmi gabalygás. Nem is merül fel. Nincsenek elvárások. A gyötrelmek melyeket átéltem a vele való kapcsolati létezésem során, átlényegültek. Nem maradt belőlük semmi. Valamikor egy professzor azt írta nekem egy levelezésünkben, „ hogy ahol a hazugság nem feszítene hálót” . Hát valahogy így. A múlt hazugságai, ha kegyeseknek szánódtak, ha nem , ha a védelmemet akarták szolgálni, ha nem, hordozták a kételyt mely mételyként telepedett az igaznak hazudott valóságra. Furcsa. A valódi jelenlétben, megkopnak a múlt sztorijai. A családom csodálkozik, annak ellenére nem, hogy nem szólnak bele a dolgaimba. Kérdezik: -Tudod, hogy miért állsz szóba még vele? A válaszom – Nem! Nem, tudom. Kapcsolódás van, valami különös gyengéd-meghitt kapcsolódás, ami pillanatnyi, itt és most. Nem kell túl illúziónálni, nincs is rá szükség. Megélődött, ennyi és nem is több. Eszembe jut a krumplis tészta keringő szövege: Kinek is kell, Egy tüskés-bolondos figura, Ki a szívét letagadja, S nincs bájos mosolya ? https://www.youtube.com/watch?v=ycrVBTAMjg4 Mind a ketten ilyen különös figurák vagyunk. Mi emberek hajlamosak vagyunk mások párkapcsolatait, érthetetlennek minősíteni. Különös ragasztók léteznek egy-egy kapcsolatban. Az adott két ember érti csak, vagy inkább éli azt, ami akkor és ott átélődik. Valami távoli fizikai léten túli kapcsolódás ez. Egyszer azt mondta, hogy- ha vagy úgy is jó, ha nem vagy úgy is jó. Nem értettem. Most értem. Sőt élem. Mert ha van úgy is jó, ha nincs úgy is jó. Szabad vagyok. Nincs érzelmi megkötözöttség. Különös, nehezen átadható érzés, amit ez a kapcsolódás hordoz. Egy „bugyuta kis dalban” van egy találó szöveg rész: Sose voltál, mindig vagy! Valahogy így. https://www.youtube.com/watch?v=kW33xyTm-LU Tudom, hogy lehet pár év múlva, vagy soha többet nem találkozunk fizikai síkon. Létezésünk egy darabkájának a nyoma ott marad, beléívódva a másik létezésének egy darabkájába. Léleknyomatok vagyunk. Érték. Bármi történt is. Érték. Gyál.2018.11.18.

Köreim

Hol a csizmám sarka koppanva, hol meztelen lábamon a puhabőr mokkaszín halktalan érinti a talajt a talpam alatt. Új környék, három hónapja lakom itt, szoktatom magam a már nem ismeretlenhez, de még nem ismerőshöz.

Rovom a séta köreimet, napról-napra, kialakult kis sétakör, nagy sétakör. Tesztelgetem magam, ha kikapcsolom az agyam és csak hagyom, hogy menjenek a lábaim, vajon haza visznek-e? A régi házban, hazavittek. Most vajon benne van-e már az út a lábamban? Még nem egészen. De, a környék kutyái már nem ugatnak meg.

S persze ezek az agyszellőztetésnek titulált séták, pont a legjobb alkalmak a gondolkozásra. S merengéseim alatt, annyi minden jön elő. Számvetések, életmérleg. Honnan indultam, hol tartok most, és merre vesz irányt utam?

Óhatatlanul előkerülnek múltam szereplői. Szomorú vasárnapok, széltől kitekert selyemsálai a fák ágai között, ők a jeltelen szereplők. Ha felnézek, látom őket, megtépázva, megkopva, elázva, az enyészeté lesznek előbb-utóbb. Halovány foltjai ők a múltnak. Számlálhatatlanok.

A múlt rányalt bélyegei a jelen utazótáskájára, ők a jelesek. Emlékeztetnek, hogy itt is jártál, ezt is láttad, ezt is ismered, ezt is érezted. Az ő életüknek, ha perifériásan is, de a része vagyok. Keresnek, hívnak, érdeklődnek, védenek és óvnak. Számolhatóak.

Vannak a hitelesek, őket tisztelem. Kevesen vannak, de legalább ismerhetem őket. Becsesek számomra, mert kiváltságosnak érzem magam általuk, hogy igaz, de egyben esendő emberek barátságát bírhatom. Akik elfogadják saját valójukat, beismerik hibáikat, hogy igen én is, néha velem is, akik megélik és merik vállalni az érzéseiket, és túl tudnak lépni a saját árnyékukon. Tanítóim ők.

S vannak a „mesterek” egy-kettő, éppen amikor. Az eleje nem volt, vége nem lesz, közepe barátságaim. Folytatásos élet tele-regények. Ők a legnagyobb tanítóim, mert általuk tanulom elfogadni a megmagyarázhatatlant. Nem különösebben erényekben bővelkedők, jellemhibákkal tűzdelt személyiségek, mégis valami megmagyarázhatatlan kapocs van közöttünk. Különös emberi vonzalom, paradox energia. Elfogadni az ő révükön, hogy az élet misztérium, és hiába agyalgatok, minden erőm bevetve, nincs magyarázat, csak az elfogadás marad megoldásként, és egy különleges szeretet.

http://www.youtube.com/watch?v=xpZRpd--liE

Csalódástan

Érzelmi páncélosok meglebbentett lélek függönyei, épp csak annyira, mint egy tünékeny pillanat, hirtelen átsuhanása, mintha megmozdult volna. Épp csak, mintha…

A leejtett apró morzsa szinte láthatatlan, lehajolsz érte, és reményt ébreszt benned, ahonnan morzsa hull, ott kenyér is lehet. Kíváncsiságod, legyőzi a józan eszed. Neki indulsz a „hegy” felfedezésének.

S bár elméddel tudva tudod, hogy ha nincs elvárás nincs csalódás sem, azért a szívedben reménykedsz, hogy talán most ez a reményteli aprómorzsa, mélyebb kibontogatása, új izgalmakat és új felderítéseket rejtegethet.
Baktatsz hát szépen felfelé, a lélek kiismerésének keskeny ösvényén. Lassan haladsz, néha elkeserít az erőltetett menet, már-már azt gondolod, jobb volna feladnod, de hajt valami megmagyarázhatatlan az ismeretlen, vágyaid szerint megismerhető felé.

Megtorpansz, nekirugaszkodsz újra és újra. A hosszan tartó, lélekfüggöny lebegtetés, lassan már unalommá generált varázstöréshez vezet, de munkálkodik benned, hogy látni akarsz. Akarod látni a másikat, meztelen lélekkel. Elég volt a lebegésből, landolni szeretnél. Nem kíváncsiság ez, ami motivál, ez már az egód, hogy megkapd, amit akarsz.

Túl régóta tart ez a fejtegetősdi, túl sok energiád van már benne, s túl kevés a megtérülés. Izgalmas játéknak indult valamikor, a másik felfedezése, meglebbentem magam, majd gyorsan el is takarom, az az igazi húzd meg ereszd meg. Harc ez már férfi és nő között, a lelkek csatája.

Felsejlik benned, hogy nem éri meg, hát hagyod, de ő nem hagyja. Amikor elengeded, mindig előkerül, nem bírja elviselni, hogy figyelem vesztetté vált. Hát lebbent egy újat újra, mindig épp csak egy morzsát. Annyit, hogy felkapd rá a fejed, nini, hát-ilyen is tud lenni? Lelki mézesmadzag, valójában csak egy szálacska, de többnyire hatásos fegyver.

Figyelemrabló, megérzi téren és időn át a közeledő game over szagát, és rögvest csellel él. Birtokolni akarja az odaadásod, a csodálatod, nem osztozkodik senkivel, bár nem kell neki, amit adsz. Turkál a női lelkek svédasztalán, ebből is csíp egy picit, abból is, de valójában nem is éhes, csak a szeme kívánja. Élteti a hódolat, ez az ő egója, ez a mese már róla szól.

Fáradsz, kifárasztanak, csak mégy tovább felfelé a hegyednek elszántan, mint egy kos. Túl késő a visszaforduláshoz, s túl nagy a hátha kísértő gondolata, hátha még is van ott valami, ott fent a hegyen, valami, amit elképzeltél. Soha nem bocsátanád meg magadnak, ha nem mennél végig az úton, ha feladnád, pedig lehet bölcsebb és kíméletesebb volna.

S lassan felérsz, izgatottan várod az eléd táruló látványt a magasból. S ahová a völgyben tiszta sebes patakot hidacskával, apró tornyos templomot harangszóval, sárga-fehér házikókat piros cseréppel, réteken nyiladozó tarka virágokat, legelésző nyájakat, futkározó gyerekeket képzeltél, ott csak kopár sziklák vannak.

S nem a sziklák eléd táruló látványával van bajod, hiszen ők is tudnak a maguk nemes egyszerűségükben szépek, lenni, hanem az elvárások bitang elásott kutyájának a csapdájával. Mert ekkora érzelmi sivárságra nem számítottál, egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni.

S lassan és nehezen leesik az a bizonyos, hogy az érzelmi páncél, a semmit takarta. S a leplezés nagy illuzionistái, remekül értenek ahhoz, hogy villantsanak valamit a semmi helyére, ez a tünékeny varázslat, ez a volt nincs.

Csalódtál, főleg magadban, hisz jelzett a józan eszed már előre, hagytad, hogy megmételyezzen a varázsló. Mentegetted magadban, hogy bizonyára oka van, hogy páncélt visel, védi magát, nem akar sebeket, de soha nem gondoltad volna, hogy a semmit rejtő cukormáz az, amit visel.

Pedig te is páncélos vagy a magad módján. Nem szórod már lélekgyöngyeid mindenki lába elé. Volt idő, amikor igen, gurultak a gyöngyök szerteszét. Most a bársony tokban laknak, néha kiválasztasz intuitív módon egy általad arra érdemest, és kéretlenül szórsz neki néhány gyöngyszemet. Olykor, rosszul méred fel, a Jelest. Mosdatlan mondatok, fésületlen szavak közepette, reccsen a gyöngy a sarok alatt, hogy a földporával legyen elegy. - Hej, az a lelkem volt! – Ja, bocs nem vettem észre.

S új varázslók jönnek, újra és újra, míg a gyöngy, gyöngy marad.
http://www.youtube.com/watch?v=nmDmpWnAbCM&NR=1

Létformák v.2

Valószínű mások is átmentek ezen érzéseken, számomra mégis az újdonság erejével hat. Olyan érdekes dolgok történnek velem. A hétvégén az ország egy távolabbi részébe volt utam, egy „furcsa” kérésnek téve eleget.
A volt férjem megkért, hogy látogassam meg vele az Édesanyját. Mivel már másodszor kért erre, és az első alkalommal nem értem rá (s valójában most is lettek volna fontosabb dolgaim, a fizikai világ szintjén) azt gondoltam, valamiért fontos lehet neki, ha ezt már ismételten kéri. Megkérdeztem a belső hangom, és a hang azt mondta – menj! Nem kellett ellenérzéseket leküzdenem, nem kellett a büszkeségem félre tennem, hogy miért nem az a nő megy vele, akivel él, egyszerűen a belső hangomnak megfelelően cselekedtem, mert azt éreztem, hogy most ez a helyes.
Sokszor felmerül vádként, hogy aki az Exéről beszél az még nem engedte el. Nem értek ezzel teljesen egyet. Most nem arról van szó, hogy percenként erről témáznék, de amikor jelen van az életemben valamilyen formában, akkor ugyanúgy, mint bárki más, mint napi történés igenis felmerül. Egy éve volt egy 3 hónapos, olyan félig-meddig együtt élős kapcsolatom, az a Barátom rendre totálkárra tört, amikor a volt férjemmel beszéltem telefonon. Kikészült attól, hogy miért vagyok kedves az Ex-el, és miért nem éreztetem vele, hogy milyen pocsék dolgot művelt és hogy elbánt velem, mert ő is azért dühös az Exére. Jó magam meg azt gondolom, hogy ha lehet béke, minek legyen háború?
A múltat és annak szereplőit, nem megtagadni kell, hanem elfogadni. Hiszen e személyek kísértek utamon, formáltak, tőlük is vagyok az, akivé lettem. Nem lehet kiradírozni, az életem lapjairól, mintha mi sem történt volna, hiszen van olyan kapocs közöttünk ahol a génjeink keveredése, nagyon is jól sikerült formát öltött, ettől sajátságos szerintem az exekkel való viszony, hisz a barátokkal, testvérekkel, nem lehetnek pont ehhez hasonló kötelékek. Ha ócsárolnám, és borzalkodnék, csak magam minősíteném, hiszen az én választásom volt, senki sem kényszerített rá.
Bár való igaz, hogy egy tiszta lapra könnyebb írni, mint áthúzva a sorokat felülírni. De, ebben az életkorban íratlan lapokról álmodozni ostoba vállalkozás volna. Egy másik ember múltja csak abban az értelemben érdekel, hogy az volt a vezetője ez eddig, de igazán csak az a fontos, hogy most ki Ő?
Persze, abban is van valami, ahogy valaki az Exéhez viszonyul, és ebben nagyon is különbözhetünk. Találkoztam valakivel, mesélt magáról, ahogy egy standard ismerkedés során ez óhatatlanul előkerül. Azt mondta,- évekig vártam arra a nőre (a volt feleségére). Visszakérdeztem – annak a nőnek nevezted? – Nem! Tört ki belőle – arra a ribancra! Hoppá! Merült fel bennem is, hogy ott ahol ekkor indulat van még, ott érzelem is van! Tehát valahol, én is csak minősítek ilyen formában. A düh a harag erős érzelmek, hiába mondjuk, hogy ó, már nem érzek az ex iránt semmit. Számtalan értelmes, számomra értékes ismerősöm, nyilvánul meg valami olyan elementáris gyűlölettel az exe iránt, hogy csak nézek nagyokat. Rácsodálkozással nézem, hogy ha két ember szerette valaha egymást annyira, hogy összekötötte az életét, utódokat hoztak létre, akkor most, hogy képes ennyire gyűlölni?
George Sand sorai ugranak be – a szeretet és gyűlölet ikertestvérek, de csak romlott lelkekben. Talán én nem minősítenék így, de a harag az bizony egy érdekes dolog. A nagy feketekönyv úgy ír Istenről, hogy haragja felszállt orrába, ha tételezzük fel valóban az ő képére és hasonlatosságára vagyunk alkotva, akkor a bennünk lévő isteni, miért is ne jelenhetne meg időnként harag formájában. Bár óvás is vagyon írva, haragudjatok, ám de ne vétkezzetek! Az én olvasatomban ez az jelenti, hogy az emberi természet velejárói, a harag a düh, de nem szabad, hogy tartósan fészket rakjon a szívünkben és gyűlöletté fajuljon.
Miért csapnám be magam, nekem is voltak időnként ilyen érzéseim, ha nem is heves megnyilvánulásúak. Főleg az elején, amikor egyedül maradtam. Azokon a rosszul sikerült elfuserált randikon, vagy különböző idióta helyzetekben, amikor megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt? Holott magam sodortam bele, őt okoltam elsőként, magamban azt kérdeztem- látod drágám mit tettél? Mintha ő, vitt volna ezekbe a helyzetekbe, pedig nem! S valójában, azt sem tudhatom, hogy mi lett volna, ha másként alakul. Nincs szükség már bűnbakokra, mióta be kellett látnom, hogy a tetteimért csak is én vagyok a felelős, hiába is kerítenék köré szép nagy ideológiákat.
Mostanában már inkább néha csak sértettséget érzek, s azt is főleg a velem élő közös gyermekünk Exem részéről időnkénti elhanyagolása okán. Ez is a folyamat része, tanulni való nekem, ahogy a gyerek tőlem kérdezi – nem tudod, mi van apával? Hogy ezt a helyén kezeljem s tanulnivaló a gyereknek is, hogy miként kell ehhez viszonyulni., ezek kérem a mi leckéink.
Nem állok ellen már az érzéseimnek. Hagyom, hogy átmenjenek rajtam az itt és most-ban, nem tagadom meg a valóságot. Ha sértett vagyok, akkor azt mondom, most sértett vagyok. Nem filozok azon, hogy ez egy helytelen érzés, megélem. Szerencsére rövid ecsetvonások ezek a lélekpalettámon, utána átfestem az elengedés színeivel. Éveket fecséreltem arra, hogy azzal foglalkoztam, hogy mi volna a helyes érzés és, hogy, hogy kellene éreznem és nem azzal, hogy mit is érzek valójában. Az ellenállás teljesen kimerített. Mióta elfogadom magam, úgy ahogy vagyok, a jó és a rossz tulajdonságaimmal, azóta jobb nekem. Megismertem a lelkem sötét oldalát is, hogy ilyen is tudok lenni, így is tudok működni, ez is bennem van, ez is én vagyok, azóta nem félek, mert ismerem magam. Már nem tökéletességre törekszem, csak lelki fejlődésre, ahol jóváírhatom magamnak haladásom eredményeit.
Olyan érdekes, hogy sokan az új társukban egy gyűlölő partnert is keresnek az Exük iránt, olyan gyere, utáljuk együtt-et. Nem segítek senkinek haragudni. Igaza van a peres félnek, míg el nem jön az ő peres társa. Ha csak az egyik oldal ismert, hogyan is várható el bármiféle objektív állásfoglalás? Nem voltam a másik ember helyében, nem éltem át az ő élethelyzetét, érzéseit, fogalmam sincs az ő helyében én hogyan cselekedtem vagy döntöttem volna, így hogyan is ítélkezhetném?
Másfelől, hiszek a morfogenetikus energiamezőben (több ízben is megtapasztaltam a működését eddigi életem során)ahol az a szabály, hogy az előttünk járókat a megfelelő helyre kell tenni, és meg kell nekik adni a tisztelet, így az új társ exeinek is. Meg kell köszönni, hogy utat engedett nekünk, hiszen ha ő nem megy el, akkor most mi nem lehetnénk a másik mellett. Számomra ez egyszerű és világos. Van egy intuitív kommunikációs technikám, melyet kénytelen voltam párszor kipróbálni, pont e mezőelmélet segítségével, azon férfiak esetében, akik özvegynek vallották magukat, nem érkezett válasz az exeiktől, szinte biztos voltam benne, hogy az asszonyok élnek, és ez be is bizonyosodott. Volt olyan esetem, hogy kénytelen voltam az egyik ilyen urat meglátogatni, mert elfelejtett visszaadni egy számomra nagyon fontos dolgot, (az csak egy dolog, hogy nem úgy hívták, nem ott lakott, stb. ahogy mondta, meg kaptam a segítséget az univerzumtól, hogy erre fény derüljön), hogy becsengettem és az a hölgy nyitott ajtót, akinek Milánóban van a férje szerint a sírja. Elhatárolódom, az effajta számomra szentségtörő hazugságoktól, mert vannak, dolgok melyekkel nem viccelünk, számomra ilyen a születés, és ilyen a halál.
Az, hogy elfogadom, hogy ilyen a világ amilyen, nem azt jelenti, hogy egyetértek a hazugsággal, és örömöm lelem benne. Bár valaki azt írta itt nekem, hogy keserű vagyok, nem győzködtem, hogy nem, mert ez nem keserűség inkább egy sajátos szomorúság amiatt, hogy mi dolgom nekem a hazugsággal? Lassan érteni kezdem a lecke lényegét.
Az emberek alapvető problémája, hogy a félelem motiválja őket. Nem vagyok elég jó, nem felelek meg, nem vagyok rá képes, ha megmutatom, önön valóm nem vagyok szerethető, stb. A félelem, a düh, a harag mind lehúzzák a lelket. Az ego csúfondáros játékai ezek. Amiket tapasztaltam, az elmúl évek során, hogy nagyon nehezen fogadják el az emberek, hogy ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan tervezték, nem tudják elfogadni, hogy nem ők irányítanak, s ez mind-mind az ego. A titok, az elfogadásban és az elengedésben rejlik.
Na, jól elkanyarodtam a kályhámtól. Szóval visszatérve a szombati élményeimhez, a délelőtt egy nagyon kellemes új kis jövevény szemrevételezése volt a családunkban. Utána egy kis Duna parti településen ebédeltünk egy remek halászlét. Megérkezvén a volt Anyósomhoz, érdekes látvány tárult elém, melyet megalázó volna ránézve leírnom. Ott állt előttem életem negyedszázadának egyik főmegkeserítője, mint egy riadt szemű kislány, akinek épphogy csak pislákol némi értelem a szemében. Láttam, hogy megismer, csodálkozik, és nem érti, hogy mit keresek ott, de valahol véltem felfedezni némi örömet is a tekintetében. Érezhetően összezavarodott. S akkor, ott velem valami csoda történt. Lágyan a két kezemmel megsimogattam az arcát és magam sem tudom miért, azt mondtam- M. néni, nem haragszom, minden rendben van! Olyan végetlen szeretetet éreztem belül, egy különleges boldogságérzés járt át, és hirtelen okafogyottá vált a múlt minden sérelme. Lélekben már régen megbocsátottam neki, de valamiért úgy tűnik fizikai síkon is meg kellett, hogy történjen ez.
Az ex nehezen kezelte a látványt, pontosan értettem őt, hogy látni egy erős szépasszony, hogy semmisül teljesen meg. Éreztem a volt férjem kínjait, mely nem szólt másról, mint a tehetetlenség érzéséről, hogy nem tehetek semmit, nincs felette hatalmam. Kezdtem azt is megérteni, miért akarta, hogy én menjek vele, miért velem kívánta ezt megosztani. Az édesapám miatt én már túl voltam ezen az érzésen, amikor végig kellett néznem a lassú haldoklását, ahogy semmivé foszlik ez erő. Ez még egy végső záróakkordja volt a múltamnak.
Mint amikor véget ér egy darab, a szereplők meghajolnak a közönség és később egymás felé is, alázatos fejbiccentéssel megköszönve az együttjátszás örömét. Majd legördül a megbocsátás nehéz brokát függönye, s a Diszelezők már új darabra rendezik a színpadot, premier lesz a jövő héten, s a régiek ingyen sem említettnek már…
/ A békés harcos útja (film)/
http://www.atitoksikerkulcs.shp.hu/hpc/web.php?a=atitoksikerkulcs&o=a_bekes_harcos_utja_c__film_nIHV

Magány? Talán...

Fotelodban, az asztalra felrakott keresztbetett lábakkal ülsz, magad elé révedsz mélán, az előtted heverő tárgyakat, a szemed befogja az érzékelés szintjén, de tudatodban, értelmüket vesztett alakzatokká állnak. A résnyire nyitott ablakodon beszűrődik szélhárfád csilingelése, a fémes dallamot érzékeli a füled.
Lebegsz ég és föld között, merengéseid messze járnak, csak azt veszed észre, hogy nem vagy jelen a valóság számára. Nagy ez a mélység és túl régóta időzöl benne. Kotorászol asszonyi lelked lomtárában, mire leesik, hogy messze vagy te az asszonyságtól, a kislány kiabál benned. Elveszett világok siratója. Tekered a szürkét, nyúzod magadban a tisztát, mondja, meg mi fáj jobban, a világ, vagy a veszteség? Egy pontot keresel, egyetlen pontot, s egyetlen választ –hol vesztél el?
Furcsa érzések kavarognak benned, utálod, hogy benned vannak most, birtokolnak, ha csak rövid ideig is, és uralkodnak rajtad. Régóta nem azt utálod, aki miatt vélten, vagy valósan most ilyen helyzetben vagy, nem őt siratod, ő egy ismerős idegen számodra már. A LEHETŐSÉG ELVESZTÉSE, a BUKÁS ami fáj, mert azt hitted, hogy SIKERÜLHET, ahogy akkor és ott komolyan gondoltad. A saját önbecsapásod csapdája, megbuktál szeretetből, melyről azt hitted jeles vagy. Dög egy érzés. És…nincsen ha, ha jobban szerettél volna, ha jobban ki tudtad volna fejezni, szerettél ennyi. Így tudtál szeretni, akkor és ott. S a tükör üres, ha belenézel.
Bolyongsz lelked labirintusában, keresed a kiutat, saját magadból. Annyira magadba gabalyodtál már, hogy azonosulsz: Semmi kétség, eltévedtem: ez a test nem az én testem, ez a vér nem az én vérem, magamét utol nem érem. Fárasztó már ez kergetőcske, ideje volna földet érni.
Felsejlik benned, hogy talán mások is, talán ő is, és ő is, érzett vagy érezhet így, hogy nem vagy egyedül ezzel az iszonyat teherrel, ami most nyom. Utálod ezt a MAGÁNY nevű társbérlőt, aki olyan, mint egy beköltöző lélek, nem hívtad és mégis jött, jól érzi magát nálad, tartósan idevackolt, mintha örökös haszonélvezeti jogát vette volna lelkednek. Röstelled a lakódat. Szégyelled az érzést, hogy ez neked fáj, ahogy időnként beléd döfi hideg pengéjét, valami fizikai kín szaggat belül.
Mennyire nehéz beismerned magadnak, hogy igen, fáj a magány, a testednek is fáj. Dideregtető ez a lélekfájás. magadba szállsz, kutakodsz, hogy miért is, hol is, mikor is? S, ráeszmélsz, hogy elveszett önmagad keresed, kutatod, amikor még egyedül is, nem fájtál. Lassan talán megérted, a magad titkát, amit hoztál a kezdetek óta, s mindvégig benned volt.
Kicsinek érzed magad, s akkor olvasol valami vigasztalót, valaki nagyról, aki emberként élte meg ezt a kínt, s már nem szégyenkezel annyira.

“Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, miért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. (Pilinszky János)
S már nem is érzed magad annyira elveszettnek. Elfogadod a lakod, lassan már szeretni is tudod, hagyod, hogy átmenjen rajtad az érzés, elfogadod, de nem engeded, hogy a fájdalom tartósan fészket rakjon benned, felszabadulsz. Lassan hazaérsz, és jól érzed magad otthon, saját magadban.

Kopogtatás

Először, az ajtók címet, gondoltam volna, e merengésemnek a világ dolgairól, de végül úgy gondoltam onnan indulok el, hogy jó helyen kopogtatok-e?

Közhelyes frázisok, és szavak, szívajtók, nyitogatások, kirekesztések, invitálások, kinek-kinek élete folyása szerint.

Figyelek. Vizsgálom a világot, másokat, és önmagam is. Megfigyeléseim következtetései valójában, nem túl érdekesek, a megoldások megvalósulása tekintetében.

De, konklúziók mégis magamnak.

Figyelem a saját érzéseimet, meddig lobognak viszonzás nélkül? Mennyire képes a feltétel nélküliségre?

Miért van az, hogy többnyire, nem azon az ajtón kopogtatok, ahol pont rám várnak. Miért van az, hogy a nálam kopogtatóknak, nincs kedvem ajtót nyitni? Miért nem akarom észrevenni a többi ajtót, mely tárulkozva hívogat, érdeklődve invitál? Miért csak az, azaz egy, zárt ajtó titka vonz, mely mélyére nem enged bepillantani, csak néha résnyire kiszűrődik egy halvány csalóka fény? A csalfa fény, igéző vonzása, a nyitott, tiszta átlátható lélekterekkel szemben.

Tükör volna, s ha igen mit mutat? Mi, az kép üzenete a saját lelkem számára?

Ha, a hasonló a hasonlót vonzza, elv alapján nézem, akkor, ha engem a csalóka, csalfa vonz, akkor én is magamban hordozom ezen kisugárzásokat?
Nézlek Téged, ajtónyitogató. Ide is benyitsz, oda is benyitsz, ez is nyitva van, az is nyitva van számodra, ide is beengednek, oda is beengednek. Talmi dicsfénye ez,” a számomra minden ajtó nyitva van, vagy megnyílik nekem”, érzésének. Mennyi ajtó, mennyi lélek, mennyi szív. Hogyan lehetséges, hogy egy nincs köztük, ahol tartósan jól érezné magát a lényed, és tanyát verne a lélek?

Ajtónyitogatással töltöd el, az életed. Egyik szívszoba sem bizonyul hosszútávon, vonzónak és szépnek. De, hiszen nem gond ez, hisz ott van még számtalan szoba, ahol könnyűszerrel beléphetsz. Új hangulatok, új játék, új fények. S azt veszed majd észre, egy szép napon, hogy eltelt az élet.
Saját egód cirógatva, megéled, hogy a „szobakatalógusokat „nézed, nosztalgiázol, felméred, ez is szép volt, ez is jó volt, de mind kevés volt! S ott marad, üresen, öregen a lényed, megmagyarázva, hogy egy sem érdemelt meg volna téged.

Mint a tanmesében a tökéletes nőt kereső férfi, aki át meg át járta a világot, keresve a tökéletes társat, és amikor megkérdezték, hogy és nem talált egyet sem? Akkor azt válaszolt, hogy, de igen! És? Kérdezték érdeklődve, azt válaszolta szomorúan, hogy – ő is a tökéleteset kereste!

„Szeretni csak a tökéletlent lehet, a tökéletes önmagában nyugszik”.

A ma embere a tökéletest keresi, „mert megérdemlem” címszóval. Hitem szerint, a társakat eszközül kapjuk a földre, hogy fejlődjünk általa. A teljesség utáni vágyunk inspirálására, a belőlünk hiányzó elveszett részeinket keressük a másikban. Így ha, valaki minél inkább a tökéletesebbet keresi, valahogy az, az érzésem támad, hogy akkor benne annál több a hiányzó rész, melyet a másik által szeretne kiteljesíteni. S ha valaki minél inkább, kerek és egész, lehet, hogy azért a kis hiányzó részért, amit a teljessé válás érdekében a magáévá kell tennie, a másik erősségei közül, a másik, bizony sok,, gyengeségének a hordozásával jár. Ez, a teljesség ára!

Boldogságkergetők. Az örök hajszolók, a még bizonyára” lehet jobb is” után kutatók. Bár, birtokolják a keresés szabadságát, de nem élik meg soha tartósan a rátalálás örömét. Állandó elégedetlenségük, saját önön gátjuk.

Érzésem szerint, gyökértelenedig el a világ. S nem csak arra gondolok, hogy megtagadjuk származásunk, elhatárolódunk családunktól, mert esetleg kényelmetlen számunkra. Hanem arra, hogy nem verünk gyökeret sehol, nem leszünk gyökerei senkinek, nem bontunk ágakat. Nem alakítunk ki mélyen gyökeredző kapcsolatokat, melyek szilárdak, unalmasnak, vagy trendtelennek gondoljuk. Mintha az anyagi stabilitáson kívül, nem vágynánk semmi más állandóra.

Felmerül bennem, hová vezet mindez? Merre tart a világ folyása?
Nézem, a jó egzisztenciával rendelkező, egyedülálló embereket, a szépen meghatározott hatalmas elvárasaikkal, a boldognak nem tűnő útkereséseikkel, a csak látensen átütő, palástolt elégedetlenségükkel. Az ideológiákba csomagolt, önzésükkel és kicsinyességükkel. Nem, minősítek, csak figyelek, és szemlélem a minden optimális körülmény esetén is fennálló, örök hiány fantomját.

Egyszer voltam egy esküvőn, a fogadalomban a pap azt mondta – S Véle megelégszem! Tudunk ma megelégedni, megelégedni a kevésbé tökéletessel, a még tökéletesebb kísértetét elengedve?

Tudunk ma, elfogadni? Elfogadni, úgy ahogy van? Tomboló egók, az élettel szembeni alázat hiánya, lengi körül létünket. Ha, ez elég, akkor miért fásul meg, érdektelenedik el az ember? A nagy boldogság keresés közben, elzakatol mellettünk az élet.

Téged sem minősítelek, hogyan is tehetném? Hisz, sem jogom, sem megtapasztalásom nincs arról, hogy miért lettél ilyen. Lehet, neked, most a mindenajtón kopogtatás, bekukkantás, és továbbkeresés az életfeladatod, hogy megtapasztald milyen is ez, és hová vezet.

Miért zavar engem a zárt ajtó? Talán azért, mert csalódás önmagamban, hogy nem tudtam megfelelő módon kisugározni, hogy boldog és teljes lehetne az életed mellettem, hogy csak egy vagyok a sok közül, és nem az egy, akivel egyé szeretnél válni. Ez, az én egómról szól, amivel dolgom van.

Eszembe jut a béka királyfi, más átiratban, adok-e esélyt annak, aki kicsit lelki varangy, hogy a belé vetett bizalmam és szeretetem által, fejlődhessen általam? S az én varangyaim a lelkemben, lehulljanak rólam, általa, és megszépüljenek a fejlődés és változás csodája által?

Eltudom-e engedni, az elvárásaimat? S a bizalmam, abba vetni, hogy a lehető legjobb minden, ami történik velem? Megengedem-e, az „Univerzumnak”, Istennek, hogy kifejtse tevékeny erejét az életemben? Felfogom-e, hogy értem dolgozik és nem ellenem? Kérdések és kérdések…és végtelenített gondolat folyamok…

Végezetül, most ez a vers jutott eszembe:

„Tévedsz, hogyha azt hiszed
A szerelem csak játék
Vagy lobogó fáklya
Mely ujjaidra ráég.
Nagy dolog a szerelem
S hogy múlnak az évek
Még nagyobb lesz, meleg kendő
Úgy betakar téged.
Erő elszáll, szépség hervad
jön az ősz, a tél is
Aki szeret melletted lesz
Megbecsül majd mégis.
Az élet véges - végig együtt kell leélni
Úgy válik el, mit ér a nő, és mit ér a férfi.
Jót és rosszat megosztani
Kacagni és sírni
A szerelem dal
Mit együtt kell megírni.”

/Végh Mária: Tévedsz/

-Hiányzol-

„Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.”
Márai Sándor

A lélek merengései, a testi létben való megtapasztalásokon. Mire gondolok, és mit érzek, amikor azt mondom, hiányzol, vagy mire gondol, mit érez, a másik személy, amikor, azt mondja, hiányzom? Számomra, mi a hiány?
Mi, vagy ki, hiányzik, amikor ezek az érzések kerítenek hatalmukba? Kutakodok kicsinyt a múltban, mit is éltem meg hiányként. Vannak dolgok, melyek fel sem merülnek a hiány szintjén, hiszen például a gyermekeim felnőttek, csilingelő cinci hangjuk (melyek még most is a fülemben csengenek olykor) nem jelenik meg hiány szintjén, hiszen felnőttek.
Elemezgetem, a válásom után, milyen hiányok fogalmazódtak meg bennem?
„Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.”
Müller Péter

Veszteségként kell megélni, ami elmúlt, hogy érezzük a hiányát? Amikor egyedül maradtam, teljesen kifosztottnak éreztem magam. Tulajdonképpen az addigi életem, aktív része volt a társam, a közös megélése a mindennapoknak.
Vártam, hogy hazaérjen, s amikor megállt az autója a ház előtt, még sok év után is melegség járta át a szívemet, a nyugalom, hogy biztonságosan haza ért. Várom a gyermekeimet is, de ez egy más típusú várás, és más típusú öröm. Hiányként élem meg, hogy nincs kit várnom.
A szürke hétköznapi vacsorák, amikor a Férfi ember eszik, és nézem, hogy jóízűen falatozza a főztöm. A család többi tagja is nagy örömmel fogyasztja, amit készítek, dicséreteket is kapok, és örömüket is kifejezik, de még is hiányzik, hogy azt érzem, nincs társam, akiről ilyen módon gondoskodjak.
A meghitt beszélgetések, az őszinte kitárulkozás, a gondolati ráhangolódások, melyek ennyi év távlatából, már elmondható volt, hogy egy rugóra járt az agyunk, ez is hiányzik. Az, az ősbizalom, amivel odaadtam fenntartások, gondolkozás nélkül magam a másiknak, mert a léleknek is van szüzessége, elveszett. Hiába vannak barátaim, akik nyíltan megosztják a legbensőbb titkaikat is olykor, és én is velük, ez nem tölti be ezt az űrt, amit érezek egy társ hiánya okán.
Vagy esetenként, a szavak nélküliségek, ahogy egyik kedvenc íróm vall erről: „„Az egymásba néző szemek beszédében megértett kérdések és feleletek cserélődnek vers az, a legszebb költemény: rím nélkül, asszonánc nélkül, metrum nélkül.”" Jókai Mór Csendes,halktalan séták, amikor nézünk egy kavicsot, vagy a tükörképünket egy pocsolyában, bár némán tesszük ezt, mégis ha évek múlva visszakérdezek, hogy emlékszel arra a kavicsra, bizton tudom, hogy a másik, azt mondja majd, igen.
Hiányoznak az együttalvások, az odabújások, az együtt ébredések, a közös lét begyakorolt szertartásrendje. Pedig megesett velem, amikor elég meggyötört lelkiállapotban voltam, hogy egy Férfi barátom jött, hogy lelket öntsön belém, kértem aludjon velem és szorítson magához, teljesen szexualitástól mentes volt, ez a gesztus. De, egy ilyen együttalvás sem pótolja, azt, amikor a társammal alszom.
A testi szeretet hiánya. Az elmúlt évek során, voltak különböző milyenségű és minőségű társkapcsolataim. S, kapott a testem, szeretgetést, a lobogó vágyaim lecsillapítást. De, valahogy mindig az üresség érzése hatott át, mert nem azon a személyektől kaptam, akiket mélységesen, mélyen közel éreztem volna magamhoz. Hiányként élem meg, hogy nincs kivel megélnem a lelkiség teljes odaadásának, megkoronázását a testiségben.
Létezik lelki kiéhezettség is. Egyszer azt írtam valakinek, hogy soha nem gondoltam volna, hogy ilyen elementáris hiányérzetet képes generálni, nem csak az, ha minket nem szeretnek, hanem az is, ha nekünk nincs kit szeretni!
Talán esettenként, még a” tisztességes veszekedés” is hiányzik. Amikor az egyik és másik érv, mint két kard élesíti egymást. Eszembe jut erről egy történet. Édesapám öccse, igen féltékeny természetű volt, előfordult, hogy a felesége táviratozott Apukámnak, hogy menjen, mert elszabadultak az indulatok. Megnehezítette családja életét ezzel a viselkedésével, még is amikor meghalt, azt mondta a felesége- tudod, még a hülyesége is hiányzik.
Néha összezavarodom, amikor különböző szerzők, más-más gondolatit olvasom.
Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy - te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik - a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed - ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.
Osho

Talán vannak spirituálisan magasan fejlett lelkek, akik képesek erre a szintre jutni. Jelenleg én még nem tartok itt, bár nem érzem magam magányosnak, és időnként nagyon is jól elvagyok magammal. De, valahogy, csak ott bujkál bennem a hiány. S, ahogy figyelem a világot, nem csak én élem meg ezt, így. Bár, tudom, hogy a huszonegyedik század az elmagányosodás kora, az előző Pápa szerint, ettől én még nem tartom ezt,” normális” állapotnak. Lehet, vannak dolgok, melyeket nem helyesen értelmezek, de hitem szerint, az ember, társas lény. Érzésem szerint, az ember természetében ott bujkál a másik iránti hiány.
A hiányérzetem, már nem az elment társ utáni hiány, hiszen őt el kellett engednem. S a hiányérzeteim, hiába vannak, részenként kitöltve, más-más forrásokból, ez a betöltés nem egy személytől ered. Természetesen értékelem, ezeket az adományokat is, de nem pótolja az egybeötvözését egy konkrét személyben. Mert, alapvetően a hiány, egy konkrét személy, létezése felé, irányul a részemről.
„Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!”
Müller Péter


Bár, sokan élnek társas magányban is, amikor a hiányérzet különböző szinteken megjelenik. Átéltem hasonlót én is, a válásom előtti időszakban, amikor itt feküdt mellettem a párom, és azt mondtam neki- hiányzol. Mi hiányzott nekem akkor és ott? A jelenléte, azt éreztem, hogy nincs jelen a számomra. Hogyan is lehetett volna jelen, hiszem akkor már azon munkálkodott, hogy a minket összekötő érzelmi szálacskákat eltépdesse. Az ember fia, ha menni készül, nem megnyílik, hanem bezár, lezár.
„Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.”
Müller Péter

Talán a másik személy életéből, valami számára fontos dolog hiányzott, mely hiány kielégítésének kérését nem volt képes kommunikálni. A saját hiányérzetem, nem volt annyira nagy horderejű, hogy arra sarkalt volna, hogy kilépjek a kapcsolatból.
„Ne sírj, mert valami véget ért - mosolyogj, mert megtörténhetett!” Valahogy így vagyok ezzel, én is. De, talán pont azért, mert átélhettem, a gyöngédséget, a meghittséget, a szenvedélyt, a harmóniát, még intenzívebben jelenik meg a hiánya, mintha csak az ábrándok szintjén a képzeletemben létezne.
Hiszen, a hiány, egy adott valamilyen szinten kellemes életérzés utáni vágyakozás, egy érzelmi más állapot utáni sóvárgás. Melynek kielégítésére nagyon is konkrét elképzeléseim vannak. Egy egyszerű példa jut eszembe. Szoktam vágyakozni a Mátrába. De, mi után is vágyakozom? Mi van ott, ami ennyire erőssé teszi ezt az érzést bennem? Vannak, hegyek, erdők, benne fákkal, patakokkal. Ezek a dolgok közelebb is megtalálhatóak, de én mégis a Mátrába vágyom. Azért, mert egy konkrét életérzést, egy boldog, elcsendesült lelkiállapotot társítok hozzá, amit ott éltem át. Az ismerős, megélt érzést vágyom.
„Amikor valami hiányzik, akkor tenned kell valamit - ez egy hívás a magasabb és magasabb csúcsok felől. Nem mintha teljességet éreznél, amikor eléred őket; a szerelem sosem lehet teljes, de ez benne a csodálatos, ezáltal marad élő örökké. És mindig azt fogod érezni, hogy az összhang nem tökéletes. Ez is természetes, mert amikor két ember találkozik, két különböző világ találkozik. Ha azt várod, hogy tökéletesen összeilljenek, akkor a lehetetlent várod, és az csalódást fog okozni. Legjobb esetben akad néhány pillanat - néhány ritka pillanat -, amikor minden összhangban van. Így kell lennie. Minden erőddel dolgozz azon, hogy létrejöjjön ez az összhang, de mindig állj készen, ha nem sikerül tökéletesen.”
Osho

Az elveszett teljességet keresem én is életem során, a bennem lévő hiányok kiegészítését a másik által. Nagyon romantikátlanul hangzik, de a társakat eszközül kapjuk a földre, hogy fejlődjünk általa, az erősségeit a magunkévá tegyük, a gyengeségeit pedig hordozzuk, így jutva közelebb önmagunkhoz. A kegyes „sors” pedig nekünk adta a szerelem jótékony fátyolát, ami elfedi addig a másik hibáit, amíg azokat is meg nem szeretjük.
„Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó egészben,
- mert az egészből hiányzik valami.”
Váci Mihály

Persze, én is hiszem, hogy az ember teljes és egész önmagában is, valamilyen szinten. Jó példa erre számomra, a keresztény teremtés elmélet. Adott volt, egy tökéletes emberi lény, csodálatos „paradicsomi” körülmények között, mégis egy magasabb rendű Intelligencia, úgy érzékelte, hogy: „nem jó az embernek egyedül lenni, szerzék neki segítő társat, hozzá illőt.”( I. Móz.2:18)
Ennek, a hozzám illőnek a hiánya, kéreget a lelkemben.
„Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két egyféle ember találkozik”./Márai Sándor/

Elfogadom, megélem a hiányt az életemben. Hiszem, hogy eljön egy szép nap, az a valaki, akivel külön-külön is egészként, de együtt, egyek lehetünk.


„Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, egyedül olyan iszonyatos...”/Latinovits Zoltán/


Elméleti álom a jó lenne. Konkrétan hiányzik valaki, talán nem is tudja, hogy mennyire. Tudom, hogy nem kedveli az idézeteket, de most ezek adták vissza a pillanatnyi érzéseimet.

„Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.” Nehéz, ebben még most hinnem.

„Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod”/József Attila/

http://www.youtube.com/watch?v=wJA36VUKwSE

Utóiratként egy utolsó idézet:
Tökéletes nő nincs. Abszolút szerelem nincs. Ennek a hiánya ne fájjon neked, elégedj meg a relatívval. /Csáth Géza/